Égi képektől a magyar talentumig

S most már nem is kérdezhetem meg tőle, és én sem mondhatom el neki, hogy miután Föld körüli pályára bocsátották az első műholdat, majd a másodikat Lajka kutyával a fedélzetén, nyomban az ő tudományterülete, a csillagászat vonzott magához; felső tagozaton rajongtam a fizikáért, szemléltető kísérleteket is gyakran alkalmazó tanítójának köszönhetőn. Csakhogy akkor már érlelődött bennem az elhatározás, hogy újságíró leszek, s idestova egy évtized múlván úgy is lett, azóta főként a kultúra végtelen mezején barangolok.

Ha nem így történik, talán soha nem találkozom e könyv szerzőjével, akiből végül is csillagász lett, legalábbis éveken át nem tölthetek vele vagy a közelében hosszú órákat, napokat, melyek nélkül egy érdekes és tartalmas fejezet hiányozna az életemből. Ezért is rendített meg halálának híre 2010 egyik nyári napján: hosszan tartó súlyos betegség után 53 éves korában elhunyt Bödők Zsigmond asztrofizikus, tudománytörténész. És ezért is fogadtam megtiszteltetésként a dunaszerdahelyi NAP Kiadó igazgatójának felkérését, írnék utószót Bödők Zsigmond Nobel-díjas magyarok című könyvének – a 2009-es vietnami, tekintélyes, 50 ezer példányt számláló megjelenését is beleszámítva – immáron nyolcadik kiadásához, mely szlovákiai magyar viszonylatban, különösen manapság, párját ritkítja. S talán az is sokat elmond erről a munkáról, hogy 2004-ben az ötödik, javított és bővített változata a budapesti Helikon és a már említett NAP közös gondozásában, reprezentatív, keménytáblás köntösben látott napvilágot.

De ki is volt Bödők Zsigmond, akiben oly természetes erővel munkált a megismerés, a tudás vágya, ugyanakkor a megszerzett tudás és ismerethalmaz átadásának vágya? Emlékeztetve olvasómat bevezető mondatomra, másrészt hangsúlyozva ama meggyőződésemet, hogy olykor, mint ez esetben, a külső megközelítésnél többet mondanak el az emberről, az alkotó szellemről a személyes vonatkozású tények, érintkezések, apróságnak tetsző mozzanatok, engedtessék meg nekem, hogy válaszként ezekre is némi fényt villantsak. Csupán néhányra, ugyanis valamennyinek kevés lenne itt a hely. Sőt kénytelen vagyok eltekinteni Bödők Zsigmond, a mindenkor lelkes kutató és ismeretterjesztő csillagász, a racionális elme, a színes egyéniség művelődési klubokban és táborokban – világos, élvezetes magyar nyelven – tartott népszerű előadásainak, az ógyallai és a tátralomnici csillagvizsgálóban végzett tudományos tevékenységének, az égi történések követőjének és nagyszerű fotográfusának részletes méltatásától, munkatársi kapcsolatunk felidézésétől, mely kapcsolatban ő volt a szerző, én a szerkesztő, akinek örömére például a nyolcvanas évek első felében egy egész sorozatot írt a gyermekeknek a Vasárnapi Új Szó Gyermekvilág rovatába a csillagokról, magyar neveikről, hétköznapi fizikai jelenségekről és törvényszerűségekről, melyek érdekes és közérthető bemutatásával a nagy világegész mozgatórugóinak végeredményben egyszerű titkaira derített fényt. Bödők Zsigmond a Tanító Ember szenvedélyével élőszóban és írásban, a Csallóköztől a Bodrogközig, tömegeket ajándékozott meg olyan földközeli és „kozmikus” ismeretekkel és összefüggésekkel, melyekkel honi magyar berkekben kevesen foglalkoznak tájainkon.

Jómagam humorából és optimizmusából is bőségesen kaptam együtt töltött estéinken, egymás gyakori vendégeiként. Ugyanis egy ideig mindketten ugyanazon a lakótelepen laktunk Nagymegyeren, gyermekkorának, első iskoláinak városában. A közeli szomszédságon túl talán közös szellemi, kulturális és közéleti elszánásaink és a természet iránti rajongásunk szoros barátsággá érlelte kapcsolatunkat. Noha Komáromban született, aligha csupán csicsói gyökereinek köszönhetőn mutatta be nekem a közeli Kis-Lyont, ahová (akkor még nem volt autóm, nyolcvanháromban lett először, harmincöt éves koromban), öreg, de annál szilajabb Zsigulijával többször kivitt horgászni is, pedig tőle távol állt ez a műfaj, és bemutatta a nagy Lyont, a sűrű erdő övezte rejtélyes nagy tavat, a Csallóköz rejtett és védett gyöngyszemét, amilyen csak egzotikus vagy kalandfilmekben látható. Neki köszönhetem, hogy láthattam még eredeti állapotában Konkoly-Thege Miklós ógyallai csillagdáját (melyet később leromboltak, majd újjáépítettek), s láthattam az ottani planetáriumban a csillagos égboltot; hogy az akkor még alapiskolás fiammal többször részt vehettünk a jeles magyar asztrológusról elnevezett csillagászati táborban, melyet ugyancsak lelkesedéssel szervezett a Dunaszerdahelyi Járási Népművelési Központ munkatársaként, évről évre seregnyi gyerek mozgósításával, a csicsói határban, a közeli, az az idő tájt még az enyészet uralta Kálnoky-kastélyban és Ógyallán. Micsoda csillagos éjszakák! És az égboltnak feszülő távcsövek a villany- és viharlámpák sejtelmes földi fényében! S bennük, a távcsövekben a szabad szemmel láthatatlan számtalan csoda! Bizonyára észrevette Zsiga barátom – aki közben a prágai Károly Egyetem levelező hallgatója volt, majd 1984-ben a pozsonyi Komenský Egyetem fizika szakán fejezte be tanulmányait –, hogy elkápráztat bennünket a látvány, mert néhány nap múlván egy távcsővel a kezében jelent meg nálunk: ajándék a fiamnak, saját maga készítette. Nem volt hosszabb harminc centiméternél, attól a naptól kezdve mégis közel került hozzánk a Hold, a Fiastyúk, a Kaszáscsillag, a Sánta Kata és más csillagképek, valamint természetesen a villogó repülőgépek.

A másik kézzel fogható kedves emlékem Zsigától: könyvei közt a legelső, az 1986-ban a pozsonyi Madách Kiadónál megjelent Harmatlegelő (A csillagos ég a néphagyományban), a későbbi, már a NAP Kiadó gondozásában 2006-ban, igényesebb kivitelezésben, gyönyörű színes fotókkal kijött Magyarok égi képeskönyvének eredeti változata „Tizenkét éven felülieknek”. A dedikáció alá azt írta: „A Halley évében 1986. 4. 8. Nagymegyer”, de ennél érdekesebb, hogy Zsiga barátom nem volt rest ajánlása elé másfél oldalnyi szöveget leírni mottóként Ipolyi Arnoldtól. Ebből idézek: „Ha a vihar már elviharzott, a férfikarok újult erővel fognak a munkához. És, ha még az eget ború födi, kitekintünk a látkörbe, le keletnek s nyugatnak, keresve a Napot, mely hajnalunkat körülragyogta, s kérdezve a leáldozótól, vajon lesz-e még annak egy utó derűsugára.”

Ha Bödők Zsigmond alakját képzeljük bele e képbe, szerencsére, szerencsénkre, az idő tájt továbbra is fényesen világított az ő derűsugára. A rendszerváltás után pedig – amelyben aktív szerepet játszott – a Szlovák Tudományos Akadémia Csillagászati Intézetének munkatársaként újult erővel folytatta munkáját a tátralomnici obszervatóriumban, ingázva közte és szülőföldje, egyszersmind tágabb otthona, a Csallóköz között. És folytatta küldetésként felfogott ismeretterjesztő előadásainak sorát, a legkisebb falu művelődési házát sem kerülve el. Könyvben is megírja az „ezredvég napfogyatkozását” (1999. augusztus 11.), mintegy előre felkeltve a figyelmet a tájainkon ritka égi esemény iránt, ugyanis a félszáz oldalas, vagyis füzetnyi könyvecske már egy évvel korábban napvilágot lát a NAP Kiadó és a budapesti Nemzeti Tankönyvkiadó gondozásában, 2002-ben pedig alig valamivel vastagabb kiadványban a 2003–2004-ben várható „látványos égi jelenségeket” vetíti előre, számos színes illusztrációs felvétel és ábra kíséretében. És akkor emeljem itt ki Bödők Zsigmond szövegeinek egyik karakteres és vonzó – főként a Magyarok égi képeskönyvére jellemző – vonását, jelesül, hogy ahol a mondandó vagy a fejezetek jellege megengedi, szerzőnk a leíró, tudományos-ismeretterjesztő szóhasználatról metaforákban gazdag költői nyelvre vált át, de gondosan kerüli a „patetikus felhangú túlzásokat”, melyek magyarságára büszke emberként is távol álltak tőle. Mindeközben, mintha csak a nagy magyar tudós elődök példáját követte volna, szabadságszeretete, igazságérzete, az autonóm személyiség, valamint a nemzeti közössége iránt már fiatalon megnyilvánuló felelőssége közéleti és közírói szerepvállalásra is késztette.

Ám ez az az időszak is, amikor teljes mértékben kibontakozik tudománytörténészi munkássága a fennebb már említett NAP Kiadó közreműködésével, pontosabban, szerző és kiadó szoros együttműködése révén. Ennek gyümölcse nemcsak a Nobel-díjas magyarok, hanem egy egész sorozat, melynek születését mint megvalósítandó szándékot Bödők Zsigmond sejtetni engedte már eme – csúcsteljesítményének is tekinthető – kötet első kiadásainak előszavában: „Bennünket, magyarokat, méltán tölt el büszkeséggel, hogy kis nemzetünk igen kiemelkedő szerepet játszott a világ természettudományának fejlődésében, hogy kiváló elméinket mindenütt ott találjuk a tudományok győzelmi emelvényein. Sokkötetnyi könyv kellene ahhoz, hogy számba vegyük mindazokat a magyar kiválóságokat – orvosokat, matematikusokat, fizikusokat, vegyészeket, biológusokat, csillagászokat és geológusokat –, akik felfedezéseikkel, találmányaikkal és technikai fejlesztéseikkel segítették az emberiség haladását. Nem beszélve a nagyszerű magyar tanárokról és professzorokról, akik a világ rangos egyetemein oktatómunkájukkal hatottak termékenyítőleg a természettudományok fejlődésére.” Ez a valóságos, korántsem a mesék, mítoszok világába tartozó magyar csoda, a szállóigévé vált „a 20. századot Budapesten csinálták”, illetve a „magyar tudósok, akik Nyugaton alakították a 20. századot” jelmondatok mentén, de mindenkor elsősorban a tanulóifjúságra gondolva, annak tudatában, hogy a tudásalapú társadalomé a jövő: Bödők Zsigmond nem állhatta meg, hogy – a személy és találmánya mellett tudományos, valamint történelmi-társadalmi-politikai összefüggésekre is utalva – már ebben a magyar és magyar származású Nobel-díjasokat felvonultató kötetében ne mutassa be például azokat a magyar tudósokat, akik megérdemelték volna a legrangosabb tudományos elismerést jelentő kitüntetést. És következett az említett sorozata, Magyar Talentum címmel indítva a NAP Kiadóval együttműködésben, ezen belül külön-külön könyvben a magyar feltalálók például a hírközlés, a nyomdászat, a számítástechnika, a fotográfia, a repülés történetében, vagyis a többi kiemelkedő magyar alkotó elme sokaságának történelmi tablója, dokumentumértékű illusztrációs anyagokkal, bőséges felhasznált és ajánlott irodalom közlésével.

Az ugyanebben a sorozatban 2000-ben megjelent Világjáró magyarok című kötetének zárósoraiban a következőket olvashatjuk: „Amikor nekifogtam a könyv megírásának, bátorított a tudat, hogy talán sikerül némelyest eloszlatnom a feledés homályát méltatlanul mellőzött tudósaink munkásságáról. Ha csak a csendes emlékezés meghitt pillanatait sikerült életre hívnom, már megérte.” Bödők Zsigmond ekkor még kapott, igaz, nem sokat, mindössze szűk tíz, de annál termékenyebb esztendőt az élettől. Akár csupán ennek alapján sajnálkozva írhatnám le, már-már közhelyszerűen, hogy korai halála megakadályozta a sorozat folytatását, számos tervének megvalósítását, és hogy mily szomorú is, mennyi égi és földi kincset vitt magával a sírba – azonban ez így méltatlan lenne Bödők Zsigmondhoz. Gondoljunk arra, amivel megajándékozott bennünket. Nem kevéssel. Ezt sugallja Lipcsey György Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása is, melyet Bödők Zsigmond temetésének első évfordulóján, 2011. augusztus 3-án avattak fel a sírján, a nagyabonyi temetőben, ahol pihen.

Bodnár Gyula