Durr, durr és csók – és durr

Van, aki esküszik rá, hogy Shane Black mozija, a Durr, durr és csók bombafilm. Igen, mindenképpen valami extra. Ám ahhoz, hogy érezzünk valami „robbanást” a Durr, durr és csók nézése alatt, nem árt, ha tudunk angolul, és nem kell olvasnunk a feliratokat. A Black-opus esetében ugyanis már önmagában nagy teljesítmény, ha a gyorsan váltó feliratokat maradéktalanul végig tudjuk olvasni, mivelhogy nagyon sok és rettentően pergő a dialógus, s hozzájön még a narrátor szövege is. Úgyhogy nem kell feltétlenül diszlexiásnak lennünk ahhoz, hogy helyenként lecsússzunk egy-két poénról. A szöveg nem teljes értése nélkül viszont könnyen meglehet, úgy jövünk ki a moziból, hogy az sikkad el számunkra, ami Shane Black filmjeinek a sajátja: a pazar párbeszédek és a újszerű jelenetek. Mivelhogy választanunk kell: vagy olvasunk, vagy nézzük a képeket. És Black saját rendezésű mozijában lenne, vagy van mit nézni is... nemcsak olvasni.

Shane Blacket eddig forgatókönyvíróként ismerhették a krimikedvelők: az ő forgatókönyve alapján készült Halálos fegyver olyan siker volt, hogy négy folytatást is megért. Most nemcsak megírta az alapul szolgáló szöveget, hanem a rendezést is vállalta. Black különös stílusjegyeivel műfajújító. Képtelennél képtelenebb ötletekkel, röhögtető banális momentumokkal dolgozik. Csupán két példát hoznék most fel. Elég egy ajtóbecsapás során leszakított ujj, amely többször felbukkan a filmben, végül egy kutya szájában köt ki: Black ezzel az ujjmotívummal jó néhány eredeti-bizarr helyzetek teremt, amelyeken a néző csak ámul. Az ezerszer látott üldözéses jelenetsort is meg tudja újítani, fel tudja dobni egy kis bizarrsággal: autós hajsza közben a főhős egy hídról zuhan lefelé, ám a földre esést elkerüli, mert elkapja egy koporsóban fekvő halott lelógó kezét – a koporsó a halottal ugyanezen üldözés során már korábban megakadt a hídpilléren. Tipikusan Shane Black-i elem vagy eszköz ez. Az, hogy egy abszolút felfokozott, feszült helyzetben, amikor a néző megemelkedett pulzusszámmal mered a vászonra, hirtelen bedob egy feszültségoldó, humoros motívumot, amelytől a bennünk lévő feszültség szintje azonnal mélyre zuhan, s úgy érezzük magunkat, mintha egy bungee jumping ugrást hajtottunk volna végre. Képtelen és valós helyzetek szokatlan – újfent csak ezt a szót tudom használni –, bizarr vegyítésével sokkol: például egy korábban kinyírt, halott figura egy új helyzetben ismét megjelenik, természetesen életre kelve.

Shane Black sajátos módon gyúrja és formálja át a krimi műfaját. Mintha a krimiparódia karikatúráját rendezné meg. Mozijában a krimielemek úgy kerülnek egymás mellé, mint ahogy a szürrealizmusban találkozik a boncasztalon a varrógép és az esernyő. ĺgy lehet, hogy egy bűnügyi film zsaruszerepére kiválasztott amatőr, aki egyébként egy balszerencsés piti kis bűnöző, Harry Lockhart (Robert Downey Jr.), valamint egy brutális vadarcú zsaru, aki egyébként meleg, Gay Perry (Val Kilmer) találkozik egy tó fenekén. Ebből már csakis extra sülhet ki.

Az, aki szereti a fura, eddig nem látott, mellbevágó dolgok keveredését, érzelmi hullámzásokat átélve jön ki a Durr, durr és csókról. Vagyis annak bomba... és durr!