Dudli vagy ujjacska?

Néha azt hiszem, nem vagyok teljesen normális. Ugyanis mindig nagyon meghökkenek, amikor egy kisgyerek szájában dudlit látok. Pedig ez teljesen természetes látvány, ugye? Nos, számomra nem az.

Amikor a lányom megszületett, úgy döntöttem, nem lesz cumija. Elrettentő példaként lebegett a szemem előtt egy gyerekkori barátom arca, aki még négyéves korában is dudlizott, és irtó ronda, girbe-görbe fogai voltak. Emlékszem, ez gyakori beszédtéma volt a felnőttek közt. Szóval, a kislányom nem kapott cumit. Igaz, mondta a gyerekorvos, hogy legalább akkor adjuk neki, ha őhozzá visszük, hogy megnyugodjon, de hetekig elfelejtettük megvenni. Mire három hónapos korára megkapta, addigra már rég rátalált az ujjára, és a dudót két másodperc után kiköpte. A gyomra is enyhén felfordult tőle. Az ujjacskáját meg szopta, ha éhes vagy álmos volt, jól érthető jelzésként. Ilyenkor örültem, hogy jól döntöttem, amikor nem adtam a gyereknek cumit.

De hallottam már olyat is, hogy, sajnos, nem az anya döntötte el, mit szophat a gyermeke. Barátnőm például úgy kapta kézhez újszülöttjét, hogy már egy kincstári dudli volt a szájában. Persze, rögtön rákapott a baba, de csak a százszor megrágott állami dudlira, mást – újat – nem is volt hajlandó a szájába venni. ĺgy hát az államit magánosították, a sajátot államosították, és mindenki jól járt, de főleg a kórház. Nem mondom, hogy az ilyen eset tragédia, csak kissé kellemetlen. Panaszkodik is a barátnőm, hogy a dudli nehéz, ha a gyermek oldalra fordítja a fejét, rögtön kiesik a szájából. Az anyja meg kénytelen folyton visszaadni neki az áhított szopókát.

Igaz, hogy a dudi megnyugtatja a picit, de azért van néhány előnye annak, ha a gyerek inkább az ujját veszi a szájába. Az ujj, ugye, mindig kéznél van. A baba megtalálja, akár éjjel sötétben is, automatikusan, és alszik tovább. De a dudlizó baba sír, valakinek fel kell kelnie, megkeresni a cumit, ha a földön volt, akkor megtisztogatni. Ha elmegyünk sétálni, biztosan nem felejtjük otthon a szopnivalót, ha az az ujjacska. Vannak ugyan dudlik, melyek a gyermek ruhájára erősíthetők, láncon fityegők, de a kicsi azt még sokáig nem tudja maga kezelni, nincs meg hozzá a kellő kézügyessége. Nem elhanyagolható a tapasztalatszerzés kérdése sem: ha az ujját akarja nézegetni a gyerek, ki kell vennie a szájából, ha szopja, akkor nem látja. Ez segít a szem, a száj, a kéz együttműködésének kialakításában. Amikor már játszani kezd, használni a kezét, részben leszokik az ujjacskáról, de a dudival ez nem ilyen egyszerű, hiszen azt játék közben is lehet szopni. És ha cumizik, nem tudja kiadni azokat a csodás hangokat sem, amilyeneket csak egy baba produkál. Szerintem, akik a cumi mellett döntenek, a kényelmetlenebb utat választják. Igaz, ha sír a gyerek, a dudlival be lehet „dugaszolni”, de ha éhes, a dudi nem segít, a kisbaba sem buta, néhányszor ugyan meghúzza, de aztán rájön, hogy nem anyaanyagból van, nem jön abból az égvilágon semmi. Az ujjszopásból viszont egy anya tudhatja, ahogy én is tudtam, hogy a gyermeke így kér enni. A dudli vagy ujjacska dilemma után következik az elvegyem, ne vegyem kérdés, és ha igen, hogy s miként. És főleg mikor?

Amikor olyan féléves lehetett a lányom, találtam egy újságcikket, amelyben egy anyuka leírja, mi mindent megpróbált, hogy leszoktassa a kisfiát az ujjszopásról. Mikor végigolvastam, csak annyit tudtam mondani: ez liba! Eleinte mindig kihúzta az ujjacskát a fia szájából. Utána éjjelre kesztyűt húzott a kezére (amelyet a gyerek rövid időn belül megtanult levetni). Aztán ragtapasszal beragasztotta a fia ujját. Állítólag mindent megpróbált, de hiába. És ekkor a gyerek még nem volt egyéves! Akkor a leleményes anya elkezdett találgatni, mivel tudná úgy megindokolni az ujjszopásról való leszokás fontosságát, hogy a kisfiú is megértse. A nappali ujjszopás ugyan magától elmaradt, de az esti-éjjeli még rosszabb lett. Visszatért a ragtapaszhoz, de ezt a gyerek hamar leszedte. Másfél éves korában úgy altatta el a fiúcskát, hogy a szopós ujját fogta. Persze, hogy egy órába is beletelt, mire a kicsi elaludt. Kétéves korában a gyermek megégette a kezét a vasalóval, a kedvenc ujját is. Az orvos bekötötte, így nem tudta szopni. Amikor az ujjacska begyógyult, még akkor is este beszórták gyógypúderrel, és bekötötték vagy beragasztották. A szülők már-már azt gondolták, övék a győzelem. De ami kell, az kell – a fiúcska talált egy szopós ujjat a másik kezén. Úgyhogy 2-3 hétig mindkét hüvelykujját ragasztgatták. És csak ezután szokott le.

A „dudlis szülők” úgy gondolják, hogy a cumit akkor veszik majd el a gyerektől, amikor akarják. De a porontyoknak erről láthatóan más a véleményük. Én még olyat nem hallottam, hogy zokszó nélkül viselte volna bármelyik gyerek a világon, hogy elvették tőle a dudót, és slussz-passz, soha többet vissza sem kellett neki adni. Azt olvastam, hogy „az önmaga egyszerű megnyugtatásának lehetőségétől megfosztott gyermek más módszert keres és talál, például a nyelvét szopja vagy a fejét rázza. Az erőszak minden téren árt a gyereknek. Dühöt, ingerültséget vált ki belőle. Ez pedig éppen az ellenkező hatás, mint amit elérni szeretnénk.” Na, hát ezért nem kell próbálkozni leszoktatni őt sem a dudliról, sem az ujjszopásról.

Ezt én sokáig nem tudtam. Úgyhogy néhány hónapig szekáltam a lányomat, merthogy hároméves és még mindig az ujját szopja, nap mint nap ez volt nálunk a fő téma. A szopi ujja már teljesen bütykös lett, és húsz évvel idősebbnek nézett ki, mint a párja a másik kezén. Időközben azt meg elkezdte piszkálni, visszatűrögette a bőrkét a körömágyról, most már az az ujjacska néz ki öregebbnek. Meg kell, hogy mondjam, ez a rossz szokás engem jobban zavar, mint az ujjszopás. Na de kanyarodjak viszsza leszoktatási kísérleteimhez. A ragtapaszt próbáltuk ki. A gyerek már egy éve is ügyes volt, öt perc alatt leszerelte. Igaz, volt állatkás gyerekragtapasz, az talán tíz percet is kibírt az ujján. Azóta csak rábeszéléssel próbálkozom, de nem tudok rá hatni. Hiába mutatta meg neki az óvó néni is a deformált ujját (merthogy ő is szopta kiskorában). Mikor a lányomtól azt kérdeztem, olyan csúnya ujjat akar-e, mint a tanító néninek van, nemes egyszerűséggel azt válaszolta, igen. Pedig az óvó néni mindig szégyellte az ujját, amikor udvarlója akadt, egyfolytában dugdosta, de félek, egy fiú nem elég indok a hároméves lányom szemében. Mit neki az udvarlók? Én meg nem vagyok hajlandó az ujját csípős paprikába, kulimászba vagy kutyakakiba dugdosni, mint ahogy azt a régi időkben tették a gondos anyák. Már arra gondoltam, hogy az ujjszopás is olyan, mint amikor a kisgyerekre valahol ráragad egy-egy csúnya szó: ha letolást kap érte, használja, már csak dacból is, ha figyelemre se méltatjuk, és tőlünk nem hallja, akkor nem marad meg a szókincsében. Tehát úgy döntöttem, hogy nem teszem neki szóvá az ujjszopást. Utóbb kiderült, hogy valószínűleg jól tettem, mert ezt írja a pszichológus: „az ujjszopók jelentős része – ha egyébként minden rendben van körülötte – öt-hat éves kora körül abbahagyja az ujjszopást, különösen akkor, ha szeretett szülei, akikkel egyébként jó és folyamatos lelki kontaktusban van, valamilyen formában kinyilvánítják, hogy őket ez zavarja, ők nem tartják jónak, hogy az ujja folyton a szájában van, és ők örülnének, ha abbahagyná”. Egy szó, mint száz: van még időnk bőven... Szóltam már a rokonoknak is, rá se rántsanak, ha a gyermek szopizik. Ha egyszer jólesik neki...

Egyébként időközben megtudtam, hogy sem a cumi, sem az ujjacska szopása nem okoz elváltozást a fogak fejlődésében. Gyerekkori pajtásom ferde fogai valószínűleg apai/anyai örökség.

A nyolc hónapos kisfiam is megtalálta már az ujját réges-régen, bár az ő ujjszopása még nem jelzésértékű, nem derül ki számomra, éhes-e vagy álmos. Leggyakrabban szoptatás, szopás után dugja a szájába, mint egy finom úriember ebéd után a szivart, és pihen egyet...