Duba Gyula: Az élet lehajló ága Madách-Posonium, Pozsony, 2006

Nagyívű, nagyformátumú regénynek indul Duba Gyula legújabb regénye, létösszegző alkotásnak, s a regény első oldalainak kultivált nyelve beteljesíteni látszik az írói szándékot. Az élet lehajló ága az öregség, az elmúlás, a halál felől olvassa és írja meg egy házasság történetét, amely tele van emlékekkel, titkokkal, sejtésekkel. Duba könyvében nincsenek látványos fordulatok, kalandok – a négy fal közé zárt emberi sorsok, a lelki mélységek rezdülései felé fordítja figyelmét. Mozdulatlan időtlenség, a férfi – nő kapcsolatok időtlen játéka vonja be az olvasót a regény terébe. Nem véletlen, hogy a regény ritmusa is lassú, részletező, néha szinte megáll az idő a pozsonyi belvárosi lakás zárt falai között.

Mindez azonban csöppet sem zavaró, sőt éppen ez a lassúság válik jelentésteljessé. A regény első felének három főszereplője az asszony, a férfi és az író. Ez utóbbi a férfi ikertestvére, s szinte napról napra, óráról órára dokumentálja az előbbiek életét, hétköznapjait. A regény legerősebb fejezeteiben az öregség, a haláltudat és a haláliszony kopírozódik rá a galambok iránt érzett metafizikus gyűlöletre, s fordítva: a galamblét kiszolgáltatottsága az ember elviselhetetlen halálélményét vetíti előre. Megfigyelhető, hogy Duba nyelve akkor a legerősebb, amikor emlékezik, a nosztalgia elégikus metafizikája valamiféle időntúli líraisággal vonja be prózáját, viszont a regény leggyengébb vonulatát a párbeszédek jelentik. Egyrészt arról van szó, hogy a szereplőknek nincs saját nyelvük, mindenki ugyanazt, a monologikus részekből már megismert nyelvet használja, másrészt nem életszerűek, túlságosan műviek, modorosak ezek a dialógusok. Egy példa: a minoritás szó többszöri megjelenése még védhető az író-narrátor szólamában, de az asszony szövegében már mesterkéltnek hat.

Zavaróak még az író-narrátor aktualizáló kiszólásai, ezek túlzottan elütnek a regény időtlen-nosztalgikus rétegétől. Néhány példa: amikor az író kijelenti, hogy „máig tisztázatlan számomra Derrida dekonstrukciós elmélete”; amikor a „nemzeti díj” kapcsán önmarcangoló és önigazoló gondolatfutamokat olvashatunk; amikor ilyen mondatokra bukkanhatunk: „Az író ágaskodik bennem.”, „Fábry korparancsoknak engedelmeskedett, nekem belső késztetések jutottak!” (Ez utóbbi ráadásul verebek keresése közben jut az író eszébe.) Hasonló aktualizáló mondatok miatt a regény fokozatosan veszíti el időtlen-elégikus jellegét, s néha szinte naplóként olvastatja magát, megzavarva a szöveg kezdőszólamát. Problematikus a viszony az író és a férfi között is. Véleményem szerint szerkezeti hiba, hogy 400 oldalt kell várnunk arra, hogy az egy lakásban élő két férfi végre párbeszédhelyzetbe kerüljön, s aztán a túlságosan is várható megoldás oldja fel a helyzetet: ugyanannak a személynek a két arcáról van szó. (Ráadásul a szöveg már korábban elárulja magát, egy figyelmetlenség következtében 100 oldallal korábban már összemosódik a két figura: Bori az „író bácsi”-tól kér lakáskulcsot.) Egyébként erősen túlírtnak hat a regény: amikor több oldalnyi eszmefuttatást olvashatunk egy vöcsökről, majd rögtön utána a verebekről, illetve amikor Bori már vagy nyolcadszor „robban be forgószélként” a lakásba, akkor már nem az időtlenség, hanem az olvasóval való szimpátia hiányára gyanakodunk.

Lehet azonban, hogy csupán arról van szó, hogy a regény másik fele, a Bori-féle Lolita-parafrázis kevésbé sikerült, mint az első fejezetek a galambtemetővel, az asszony halálával és az emlékezőszöveggel. Merthogy Duba regénye minden említett egyenetlensége ellenére is képes olyan szövegvilágot felépíteni, amely magával ragad. Az élet lehajló ága komor és elmélyülésre lehetőséget adó mű, sok belső szépséggel. Monologikus nyelvének sajátos emlékezőtechnikája, a kisebbségi sorssal való szüntelen szembenézés és hadakozás, az elvesztett falu nosztalgikus szépségei, a férfi – nő kapcsolat mélységei adják könyvének legizgalmasabb rétegét, belső szépségeit.