Dolly és rendező kerestetik

Helena Vondráčková remekül énekel, de nem színésznőA második, A házasságközvetítő tetszett meg Jerry Herman zeneszerzőnek, aki Az őrült nők ketrecét is jegyzi, s megszületett a Hello, Dolly című musical, amely 1964-ben került közönség elé, s ha akad tenyeres-talpas, énekelni is jól tudó színésznő, akkor a mai napig biztos kasszasiker.

Bár a hatvanas években állítólag el voltunk zárva a külvilágtól, s főleg a fejlett Nyugattól, a valós értékek valahogy mégiscsak átszivárogtak a kitűnően őrzött országhatárokon. (Azóta sajnos az összes szemetet is csőstül megkaptuk.) A darab ősbemutatója 1964-ben volt a St. James Színházban New York-ban, s az első Dollyt Carol Channingnak hívták. Mégsem ő ér el vele világsikert, hanem néhány évvel később Barbra Streisand, aki abban az esztendőben futott be a Funny Girllel, s 1969-ben Gene Kelly irányításával filmen is eljátszhatja Dollyt Walter Matthau partnereként. A darab 11 Tony-díjat kap, s ezt a rekordot csak 2001-ben múlja felül a Producerek, amelynek magyar nyelvű bemutatója tavasszal lesz a budapesti Madách Színházban, Szirtes Tamás rendezésében. A St. James Theatre-ben olyan színésznők is színpadra léphetnek a minden hájjal megkent, furfangos és mégis szeretnivaló Dolly szerepében, mint Ginger Rogers, Martha Ray és Bibi Osterwald. Nos, alig két évet kell várni rá, a darab megérkezik Pozsonyba is, ahol Gizela Veclová viszi sikerre. Budapesten pedig Psota Irén, később Rökk Marika, Hernádi Judit és Galambos Erzsi jutalomjátéka. S ezen a szón van most a hangsúly, ugyanis a Hello, Dolly egyértelműen jutalomjáték. Se több, se kevesebb. A darab cselekménye ugyanis rém szegényes, a figurák kidolgozatlanok, így, ha van Dollynak alkalmas színésznő, akkor a siker garantált, ha nincs, akkor kínos a dolog. A 2006-os pozsonyi bemutató ennek a keveréke. A címszereplő ugyanis igazi sztár, méghozzá Csehországból importálva. S mielőtt továbblépnénk, álljunk meg egy szóra. Amikor Csehszlovákia néhány sikerhajhász politikusnak köszönhetően szerencsétlenül széthullott, a nagy örömmámorban még a reklámokat és a jól ismert mesesorozatokat is lefordíttatták szlovákra. Eltelt tizenhárom év, ma már átjárhatóbbak a határok, mint a szétválás előtt, s a szlovák és a cseh színészek is felváltva játszanak Prágában és Pozsonyban. Mégis, mintha egyre erőteljesebb lenne a cseh hegemónia. A Nová scénán csehül játsszák szlovák színészek Daniel Landa musicaljét, a Krysařt, de csehül megy a Kleopátra is, s most a Dolly szerepére szerződtetett sztár is csehül játszik, de a szlovák partnerei szintén keverik a cseh és a szlovák nyelvet.

Akit ilyen hosszasan felkonferáltam, az nem más, mint a cseh könynyűzene állócsillaga, Helena Vondráčková. S itt kezdődnek a bajaim is. A történet egy minden hájjal megkent házasságközvetítőről szól, akit mintha a Hegedűs a háztetőn Jentéjéből és Kálmán Imre bárénekesnőből Csárdáskirálynővé avanzsált Cecíliájából gyúrtak volna össze. Ez a Dolly ugyanis nemcsak másokat boronál össze, de azért is mindent megtesz, hogy önmaga is horogra akadjon. Helena Vondráčková nem hazudtolja meg önmagát, remekül énekel, ért a revüelemekhez, tudja, hogyan kell megbolondítani még ebben a korban is a férfiszíveket, de nem színésznő. Dollyja színtelen, szagtalan, emészthetetlen, kizárólag arisztokrata vonásokkal bír. Lemos ugyan mindenkit a színpadról, ami ebben az előadásban azért nemcsak az ő hibája, hanem az átlagos színészi színvonalat is alulmúló partnereké, de a csoda csak egy-egy pillanatra születik meg. Ilyen a második rész központi jelenete, amikor bevonul a mulatóba, s elénekli a címadó slágert, és egy-egy bravúrosan megkomponált koreográfia az első részben (Šárka Ondrišová munkája). A többi közreműködő nem igazán érdemes arra, hogy felsoroljuk őket, bár az, hogy az előadás nem működik, leginkább Milan Lasica „érdeme”, aki könnyedén (el)bánt ezzel a rendezésével, s hagyta, hogy szétfolyjék az egész a kezei között. Örömtelen és hangulattalan a díszlet (kivéve a kék színű, kerekeken mozgó padokat, amelyek egy pillanatra életet lehelnek az előadásba), éppen csak asszisztálnak a színésztársak, se az elcsábításra kiszemelt Horace Vandergelder (Andy Hryc), se az ifjú párok nem tudnak túllépni sablonmivoltukon, s különösen fájó az előadás második része, ahol már dramaturgiai bakik is tarkítják a Nová scéna produkcióját. Az előadás hellyel-közel átcsap paródiába, megfosztva a szereplőket megérdemelt sorsuk kiteljesedésétől, s ebben a rendező mellett a több mint bugyuta koreográfia is ludas.

Akik szeretik Helena Vondráčkovát, nézzék meg az előadást (persze, ha eltalálják, hogy mikor játszik, hiszen hármas szereposztásban adják Dollyt és Horace Vandergeldert is), de aki a régi Dolly-élményeit akarja feltámasztani, az messziről kerülje el Milan Lasica hanyag, összecsapott rendezését, amely nem méltó se a címszereplő cseh sztárhoz, se magához a rendezőhöz.