Díjazták a hazai magyar irodalmat

A tavalyi év legkimagaslóbb hazai magyar nyelvű irodalmi teljesítményéért Madách-díjban részesült Kulcsár Ferenc Mindig című verskötete, amely az AB-Art Kiadó gondolzásában jelent meg. Kulcsár 1970-től folyamatosan és intenzíven jelen van irodalmukban, és viszonylag hamar megtalálta a maga sajátos hangját. A hitre, életigenlésre, szeretet-elvű közösségi elkötelezettségre építő, míves költészete ma ennek az irodalomnak jellegzetes színfoltja. Ellentéteket, paradoxonokat, bibliai utalásokat alkalmazva ér el drámai hatást. Nem áll távol tőle az eprigrammai csattanó sem. Gyakran veti alá magát irodalmi vagy más művészeti motivációnak, és akár a szerepversekre jellemző megközelítésektől sem zárkózik el. Mivel a költészet mindig változás, új alkotói utak keresése, Kulcsár költészete is rendkívül változatos. Néha epikus, máskor tárgyias, de a szerző nem korlátozza figyelmét egyetlen létsíkra, hanem épp a különböző szintek gazdagságára figyel. A szépséget keresi a jelenségek mögött. És mivel a világ, s benne az ember folyamatosan változik, Kulcsár természetesnek tartotta, hogy a Mindig című kötetben a régebbi költeményeket tovább csiszolja, elvegyen belőlük és hozzájuk tegyen, új meglátásait is rögzítetse, akár felülvizsgálva egykori önmagát.  A kötet nagy hozadéka, hogy eddig sosem közölt művek is szép számmal szerepelnek benne, az összefoglaló igény jegyében.   A három idei nívódíj egyikét Csehy Zoltán kapta a Nincs hová visszamennem című versgyűjteményért. Csehy költői nyelvét szinte a kezdetektől az irónia és a játékos eklektika határozza meg. Emellett nagy élvezettel provokál. Ráadásul vitázni sem érdemes vele, mert egy-egy bátor, ál-felszínes kijelentés mögött hatalmas enciklopedikus tudás rejlik. A legbanálisabb dolgokban is megtalálja az univerzálist, a rothadásban is keresi a szépet, és fordítva: az öröm mögött is képes felvillantani a tragédia lehetőségét. E kötet címével a retródivatra céloz. Vajon mit húz elő, mibe kapaszkodik, és miből indul ki az, akinek – életkoránál fogva – nincs hová visszamennie? Gerevich András szerint Csehy úgy használja hatalmas műveltségét, ahogy a turista a térképet: miközben rálát az egészre, kijelöli magának az útvonalat, amelyen végig szeretne menni. A társművészetek is fontos szerepet kapnak a kötetben, főleg az opera, Csehy Zoltán nagy szerelme. Egy másik ciklusban az idegenség érzését dolgozza fel; saját idegenségéét. A versek nagy része ugyanis egy számára idegen közegben, Stuttgartban íródott, ahol az otthontalanság fogalma Csehy számára új megvilágításba került. A másik nívódíjat Mészáros András filozófus érdemelte ki Kételkedők breviáriuma című kötetéért, amelyben ismert kánonokra kérdez rá, illetve helyezkedik szembe velük. Szerinte az irodalmi alkotás mindig újrateremtés, ahol nem az a kérdés, hogy eredeti gondolatok születnek-e, hanem az, hogy a szerzők hogyan reflektálnak a valóságra. Nincs kizárólagosság, azaz nem törekedhetünk általános érvényű gondolatok kifejezésére. A szabad értelmezés joga fontosabb, mint a hagyománytisztelet.  A kételkedők breviáriumában Mészáros leggyakrabban Don Juan, az örök kételkedő alakját hozza fel példának, aki állandó sóvárgásával, kielégíthetetlen vágyaival testesíti meg az örök mozgató erőt, „a vágy filozófiáját”. Mészáros szerint „az európai gondolkodásban az alapvető emberi cselekedeteket Platóntól kezdve a posztmodern filozófiai és irodalmi elméletekkel bezáróan” .  Az ízlés kérdése szintén terítékre kerül, Az egyéni ízlés Mészáros szerint a moralitást alapozza meg, a közízlésből pedig a társadalmilag jóváhagyott kánonok rendszere állhat össze.  A harmadik idei nívódíjast, Szunyog Zsuzsát eddig eddig költőként ismertük, két verskötete jelent meg. Ez a mostani mű, a Szél, szoknya, tenger egy furcsa regény vagy inkább hatalmas mozaik, amelynek egyes darabjai hiányoznak. Ezeket az olvasónak kell odaképzelnie. A szerző játszani invitál minket. Ez egy sokszereplős kötet, de meglehet, hogy valamennyi szereplő ugyanazon személy. Rengeteg nő jelenik meg benne, hol reális, hol abszurd vagy meseszerű helyzetekben, és a szerző mindet saját anyjának nevezi. Ha úgy tetszik, itt a válasz Esterházy Péter Harmonia Cealestis című művére. Könnyed humor szövi át ezeket a kisprózákat, amelyek nem állnak össze kerek egésszé, viszont minden töredék az újrakezdés izgalmas lehetőségét kínálja. A szerző – Esterházyval ellentétben – nem egy nagy múltú dinasztia képviselője, ezért nem is kísérletezik azzal, hogy végigszántson a történelmen. Nőalakjait talán épp ezért közelebb érezzük magunkhoz. A grófnők, királynők itt mesealakokként szerepelnek, akikről nem sokat tudunk meg, mint ahogy a többiekről sem: a fiatal fruskákról, a háziasszonyokról, a táncosnőkről, a nagyvilági dámákról, a parasztlányokról, a hivatalnoknőkről, a festőnőkről, a színésznőkről. A kötet elején még találunk hagyományosan központozott részeket, aztán ezek fokozatosan eltűnnek a szómasszában. Mintha különféle kanalakkal kóstolgatnánk az élet főzelékét. Hol merőkanállal szedünk egy nagyobb adagot, hosszabbacska történetet, hol elég a kávéskanál egy-egy íz érzékelésére. Van, hogy fakanállal kever egyet a szerző, ilyenkor a darabkák máshova kerülnek.