Dicső elképzelés veszett kárba

Almodóvar a Pesti Színházban. Mindent anyámról. (Apámról is jócskán!) Elia Kazan az Új Színházban: Édentől Keletre. (Vagy Pokoltól Nyugatra?) És már készül a Diploma előtt a Madáchban, Dustin Hoffmann legendás szerepében Kovács Lehel, Mrs. Robinson: Udvaros Dorottya. De lesz Esőember is, Kulka Jánossal, csak ki kell várni. Ami a vásznon bevált, sőt kasszasikert szült, az a színpadon is kitermeli a magáét, vélik a bennfentesek. Minek töprengeni, keresgélni, darabot írni, kortárs szerzőkkel kísérletezni, élő klasszikusokkal bajlódni, ami egyszer bevált, az jöhet újra, mozi után a színpadon is. A néző legalább biztosra mehet. Tudja, mire vált jegyet. Látta, vagy hallott róla, netán olvasta is, tehát nincs zsákbamacska, ez most tuti fix.

Vagy nem.

Mint most, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, a Thália Arizóna Stúdiójában. Álmodozók. Bernardo Bertolucci filmje és Gilbert Adair forgatókönyve alapján írta: Baráthy György. Ősbemutató.

Bertolucci filmje 2003-ban nem volt akkora robbanás, mint harminc évvel korábban Az utolsó tangó Párizsban, ami ugyancsak a Maestro alkotása. A tangó, Marlon Brando rendkívüli alakításának köszönhetően tizenhat millió dollárt „táncolt ki” Amerikának, Olaszországban pedig a mozi történetének addigi legnagyobb bevételét jelentette, azzal együtt, vagy annak ellenére, hogy a film lefoglalásáról és megsemmisítéséről bírói ítélet született. Az Álmodozók nem kavart ekkora vihart, ám a botrány ezt sem kerülte el. Brando és Maria Schneider erotikus jelenetei a hetvenes évek első felében minden hasonló „nemi ténykedést” maguk mögé szorítottak, az Álmodozók triója, az idők és a közízlés változásának köszönhetően jóval többet megengedhetett magának, mégsem múlta felül azt a – finoman szólva – rácsodálkozást, amit a Tangó ebbéli jelenetei világszerte kiváltottak. Michael Pitt, Eva Green és Louis Garrel jóval messzebb mehettek az érzékiség útján, mindaz – a nem kevés! – azonban, amit mutattak, ma már nem számít soknak.

Barátságról, szerelemről, szexualitásról, összetartozásról szól a történet, három szenvedélyes fiatalról, akik imádják a mozit, megszállottjai nem egy legendás alkotásnak. Matthew, az érzékien érzékeny amerikai diák egy párizsi mozi előtt ismerkedik meg Isabelle-lel és Theóval, az egymáshoz erős szálakkal kötődő, előkelő családból származó testvérpárral. Három „filmzabáló” talál egymásra. 1968 májusában járunk, a francia fővárost teljesen felforgatják az elégedetlenkedők. A Cinemathéque mozi is bezár nagy botrány közepette. Matthew azonban már nem tud elszakadni a testvérpártól, viszonyuk egyre izgatóbb, a szálak mind jobban összekuszálódnak. Mindenki vonzódik mindenkihez. Szexuálisan is. Mivel a szülők elutaztak, a tágas, belvárosi lakás pedig szabad pálya, Matthew otthagyja a kollégiumot, és beköltözik a testvérpárhoz. Együttélésüknek természetesen (játék)szabályai vannak, s ahogy múlnak a napok, „eggyel nő a tét”. Kamerával a kezükben fedezik fel eddig nem igazán tisztán látott érzelmi és szexuális identitásukat. A filmes játék újabb és újabb fordulatot vesz, az „édes hármas” pedig pár nap leforgása alatt az örökkévalóságot éli meg. S amíg bent, a négy fal között a vágyak csatároznak, addig kint, az utcán dúl a forradalom. Amit nem lehet kihagyni…

Dicső Dániel, a tévérendező-szakos egyetemista szinte mindent átemel a vászonról a színpadra. Mindent, amit megmutathat. Díszlet (Kentaur), jelmez (Böcker Titanilla) kitűnő. Esztétikus, már-már költőien megteremtett háttér, karakteres, ide illő ruhák. Intim térben intim történet. A huszonkét éves rendező, ahogy a műsorfüzetben írja: nem a kultrendező filmjét akarja felülírni (tudná-e vajon, ha akarná?), hanem az Álmodozók adta alaphelyzetet, a három fiatal összezártságát szeretné mélyíteni, kiszélesíteni.

Dicső elképzelés. A végeredmény sajnos egészen más. Sekély, szenvedélymentes, helyenként a mély unalmat súroló előadás. „A természetben és a művészetben is a szépséget kereső, a kifutók világából érkezett”, tizenkilenc éves Szamosi Donáth meg is szakadhat az előadás érdekében, tehetségéből egy fikarcnyival sem futja többre, mint a bemutató napján. Az pedig nagyon kevés. Mondhatnám: marad a lelkes amatőrök szintjén. Épp azt a különös vonzerőt és érzékiséget nem hordozza magában, amellyel Matthew Theót és Isabelle-t is mágnesként vonzza. Danis Lídia vállán is óriási teher a szerep. Nem is bír vele. Sokszor megroggyan alatta. Alakítása vértelen, színpadi léte halovány. Egyedül Haumann Máté játéka értékelhető pozitívan, aki nemcsak azt tudja, hogy mit, hanem azt is, hogy kikkel játszik. Így aztán menti a menthetetlent. Theója élettel teli, szikrázó szemű figura, aki enged az érzelmeinek, bátran ad a vágyainak. Ám ahhoz, hogy a végén elégedetten távozzunk, ez is kevés.

Marad tehát a film.

Színházból vissza a moziba.