Demián, Arne, Törless

„Nincs út a férfiúsághoz. A férfiúság az út” – idézi mottóként Nagypál István Richard Rohr-t Keserűmandula című novellája elején. Ez a felismerés nem csak az említett novella egyik központi elve, hanem Nagypál A fiúkról című kötetében is meghatározó szerepet játszik. Ez a verskötet első látásra a költői kommentár műfaját sugalmazza, hiszen a három egységre bomló mű (Demián, Arne, Törless) három regény (Herman Hesse Demián, Siegfried Lenz Arne hagyatéka és Robert Musil Törless iskolaévei) központi alakja köré szerveződve fürkészi az önformálás, az identitáskeresés, az agresszió és a gyöngédség viszonyrendszereit.

Az értelmezési triptichon elvét azonban fenntartásokkal kell kezelnünk: e szövegek nem megvilágosítani vagy árnyalni készülnek egy ősmintázatot, hanem hálózatszerűen továbbszövik, vagy akár „tévútra” viszik a kínálkozó szálakat. Ez a leginkább nem is a motívumrendszer vagy egy-egy szólam párbeszédképességén múlik, hanem azon a narratív bizonytalanságon, mely rendszerint nyitva hagyja pl. a nemiség vagy a karakter behatárolhatóságának kérdéseit. A szöveg ilyen irányú semlegesítése viszont a vers mozgékonyságát és az értelmezhetőség olvasati dinamikáját nagyban növelheti.

A kötet legjobb része a Törless-ciklus: a „furcsa hely” meghódításának traumákkal teli útját dokumentáló sorozat stációkra bomlik, melyek azonos verstani kiszerelést (4x4 soros versek) kapnak. Ez a verstani szögletesség egy csonka sakktáblává alakítja a ciklus tereit, ahol sorsfordító játszmák játszódnak le. Nagypál sorozata két hang játszmája: a fehér hangé és a feketéé, Törlessé és cimborájáé, osztálytársáé, szeretőjéé. De ennél radikálisabb szereposztás is elképzelhető a megidézett Musil-mottó jegyében: „S mint a szerelmesek egymással, úgy mentem én át önmagammal a poklon”. Ebben az értelemben az én és önnön tükörképe, vagy árnyképe (a fekete és fehér) diskurál egymással.

A finom, vissza-visszatérő, környezetet váltó motívumok szépsége, a retorikai megoldások hajlékonysága Nagypál nagy erőssége. A játszmák nem mindig nyernek pszichodramatikus mélységet, nem mindig nyitnak örvényt, a legtöbbször megmaradnak puszta fiziológiai cselekményekként, részeként annak a játéknak, mely az ártatlanság vagy a férfias cselekvés illúziójára épül.

(Nagypál István: A fiúkról, Budapest, JAK, PRAE.HU, 2012)

Értékelés: lllllllmmm