Délelőttök súlya

Mindketten abban a korban voltak, amikor már nem volt mit bevallaniuk. Az évtizedek sikátorain hurcolták magukat végig. Születtek, reméltek, álmodtak, küzdöttek, időnként talán hazudtak is, önmegcsalva haladtak az életútjukon. Aztán azok a régi idők elmúltak. Mögöttük pedig régi halandók ábrázatainak semmibe málló körvonalai. Emberek, akiket egykor szerettek, akik meleget-oltalmat árasztottak, akikkel valaha együtt hittek, kéz kezet, szív szívet érintve istápolták egymást. Élők és holtak maradtak el mögöttük.

De ők, ők ketten még voltak; végigjöttek az élet szűköcske csapásán, és kegyelemből talán, egy tisztáson találták magukat. A nap ragyogott felettük. Az ég fátyla könnyű volt s különös – szabadságot ígért ég és föld, tér és idő. Igen. Ők ketten egyidejűleg jelentek meg a nyári nap fényében, egymást nem ismerve értek el idáig, s az elmulasztott múltbeli lehetőségek helyett most egy új és röpke távlatot kaptak. Kettejük új kapcsolatában. Kezdetben csakis a szem volt, a szem, amely felfedezte azt a másikat. Később még a ködös-homályos, bizonytalankodó, sokat csalódott tudat. A maga helyét és igazát keresve, ösztönösen is behelyettesítve. Pedig kettejük zuhogó nyara volt ez. Csak nézték egymást, csodálták egymást, s hetekig tartott, amíg megértették közös távlatukat: ők ketten, az adott időpont, az adott tér.

Igen, ez az, ami összeköt bennünket. A felismerés, hogy itt vagy, igazából mellettem vagy, hogy létezel. A korai rácsodálkozás után beérő, és kiteljesedésnek lóduló szerelem. A felismerés utáni bizonyosság, amely megerősít hitünkben, hogy ez az időszak érettünk van, érettünk, mielőtt az örök harang megkondulna. Érettünk a nyár heve. A felettünk lágyuló ég kékje és mozdulatlansága. Nekünk és minduntalan hozzánk szól ez a nagyszerű egyszerűség! Rég elmaradtak mögöttünk egykori megismeréseink, távlataink, melyekben olyannyira bíztunk. Azok a régi-régi évszakok, amelyek annyit ingereltek bennünket. Csakhogy akkor egymásról még semmit sem tudtunk. Éltük, rövidítettük lehetőségeinket, szaporáztuk, gyarapítottuk gondjainkat, tévedtünk és tévelyegtünk. És időközönként elhittük, hogy boldogok vagyunk. Hogy pontosan éppannyira boldogok, mint mások. Csakhogy nincs általános jellegű boldogság! Csakis lélekre szabott boldogság van.

ĺgy éltünk egymást nem ismerve. Napjaink megteltek az élet hordalékával, sarával... Még tegnap is a falhoz támaszkodva álltál, fejedet lehorgasztva azt mondtad: „Sosem voltam boldog, soha! Nekem még sosem volt egy jó esztendőm!” Ta twam asi! Ez te vagy! Ez életed tükréből reád köszönő szenvelgésed. Elhiszem, hogy megrontottak, elhiszem, hogy meghurcoltak. Elhiszem. Mindezek ellenére, hajlamos vagy az önsorsrontásra és szenvelgésre!

Ez az a nyár, amely eltörölte minden ballépésedet, átgondolatlan eszméidet, kételyeidet. Egy magasabb rendű kéz pedig felírt egy fogalmat az idő táblájára: Eltöröltetett. Állj fel tehát, és járj!

És most itt vagyunk. Ketten, te és én. Már nem vagyunk fiatalok, de valami nagy-nagy ígéret, szerencse révén ide érkeztünk, hogy megismerjük egymást és egymás által távlatainkat. Talán ez a végső lehetőségünk.