Délelőttök súlya

A szülőföld szeretetéről számtalan disszonáns vagy érzelgős dolgot összeírtak már, félrevezetvén az alapgondolatot, amely annyira szent és annyira lényegbevágó, hogy jószerint kimondani sem illik.

Szülőföld.

Nem is oly régen, a mára letűnt kelet-európai parancsuralom önkívületében a tollnokok figyelemre méltó hányada el-elcsacsogta, vagy éppen elsiratta a maga szülőföldélményét. Közöttük olyanok is, akik mögött már világhírnév volt. Takargathatta magát Iksz vagy Ipszilon a szülőföld jelképei mögé bújva, az ömlengő lírának homályába rejtve a „zugi lázadást“. Aztán pedig melldöngetőn léphetett ki az adott térbe, harsogva bátorságát. – Ide süssetek! Lengyel vagyok! Én bezzeg, én megírtam, én kimondtam, én csodákat műveltem: az író legyen őszinte! És melldöngetőn haladt egy másik város utcáján a kirgiz, az örmény, az orosz, a magyar, az erdélyi magyar... Bátor emberek voltak. A lényegtelen hullámlovasai. De, nincs számonkérés. Mindannyian önmagunknak számíthatunk csupán. Nincs sem közösségi – erkölcsi-etikai – mérce, sem közösségi lelkiismeret! Mindezek a dolgok lázas kitalációk, én nem hiszek ilyesmiben. Ami számíthat: itt van bennem. És benned. Mindannyiunkban. Még azt sem mondanám, hogy ezt az elrejtett vagy önmagunkban hordozott értéket lelkiismeretnek nevezzük. A fogalom ettől lényegesebb. És nincs ünneplőbe bújtatva. Nevezzük egyszerűen emberi magatartásnak.

S ha már az irodalmat szóba hoztam, restelkedve kell kimondanom, hogy hazai tollnokaink ugyancsak el-elrebegték a maguk kis monológjait, a gyalázat porát hintve a lényegre. S amikor felkérésre írnom kellett volna, jobbnak véltem, ha hallgatok. Pedig, szerencsémre legyen mondva, én még ismertem annak a nációnak a képviselőit, akik az ekeszarv mögül jóval többet tudtak a szülőföld szeretetéről, megbecsüléséről, ösztönző erejéről, s azokról a miértekről, melyekről szürke öltönyös, vörös nyakkendős íróink megkerülve a lényeg trópusait, oly önhitten szavaltak.

Ma idősebb vagyok. S azok az emberek, kiket egykor szerettem, eltűntek a színről. De a táj, a megcsonkított, megvert, hol karddal, hol pedig tankokkal meggyalázott táj síkja, a szülőföld itt maradt. A bölcsesség csodásan kiegyensúlyozott hallgatagságával. A huhogó nagyember pedig az örök bársonyszékben ülve magabiztosan mondja: – Az ember csodákra képes!

Ahol tegnap még nagy kiterjedésű erdők voltak, most mesterséges tó tárul elibénk, önmagába burkoltan, már-már restellve születésének miértjét! S a róna földje önmagát felélve szóródik a levegőtérbe...

Az ember...

Ha ostoba, valóban „csodákra“ képes! ĺgy jöttek létre a megfordított folyók. A savas esők. Az eladott erdők miatti áradások olyan tartományokban, hol hatvan esztendőn át nem ismerték az efféle vészt.

Az ember!

A szikföldek és sivatagok szaporodása nem kisebb tragédia számunkra, mint a diktatúrák tankjai, helikopterei és kardjai. Ám, ne általánosítsunk. Aki abban a bizonyos bársonyszékben ült, ül..., és – csúnyán visszaélve a csúnya hagyománnyal – ülni fog, az örök diktátor! A hatalmat mindig rosszul gyakorló. És ezért mindig kegyvesztetté váló. De a rombolás rendre – mindig – megtörténik. Hatalmat csakis az enyéim tudtak gyakorolni, ott, az ekeszarv mögött haladva, éspedig szeretetükkel. Mert ez a szeretet nem volt meddő. Nem is lehetett, hisz a hagyományozott értelem által edződött. Magyarjaim, akik a Felvidék parcelláin végezték a reájuk háruló feladatokat, a letűnt évezred alatt éppen elégszer kaptak leckét az ostobaságok és kegyetlenségek könyvéből. Csakhogy a füvek újra zöldellnek. A fák megint virágot bontanak. S a meggyalázott földre vissza-visszalopja magát a békesség. Nem állítom, hogy az elszenvedett sebek kivétel nélkül mindig behegednek, de a magánember szenvedései mindig az univerzumért kiáltanak. A távlat pedig Távlattá, Jövőképpé nemesedik. Ők, a hagyományok talaján élt elődeim, nemzedékről nemzedékre gyarapították ismeretüket, hitüket, átadván erősítették az utánuk következők szülőföld-élményét. S hogy közben kizsákmányolók érkeztek, vagy fecsegő rögtön-uralkodók, politikai-gazdasági szélhámosok?! Az ekeszarv mögül, csodák csodájára, tisztábban láthat az ember.

Szülőföldélményért nem kellett a hetedik faluba kujtorogni. S amikor valahai újságíró barátom élete legjobb riportjában megszólaltatta ezeket az embereket, az egyikük így szólt: „Itt, ezen az udvaron mutatta meg nekünk Á. K., és éppen aratáskor, hogy az elesett ember, hogyan kel fel a földről... És amikor a háborúban megsebesültem, ez jutott az eszembe... És, felálltam.”

Szinte látom, amint ezek az akkor hatvan-hetven éves férfiak az elvégzett munka után még utolsó pillantást vetnek az elhagyandó földtáblára, amely akkor már nem volt az övék. Az új politikai hatalom pedig nemcsak a padlásteret sepertette ki, volt éppen elég nagy mérvű takarítás az emberi tudat, de leginkább az emberi lélek tájékán. De a több évtizednyi parancsuralom, sem a lefüggönyözött, sötétre lakkozott személygépkocsik, sem pedig a tankok látványa nem tudta megölni a dolog lényegét!

Mi az a nagyon szilárd tőke, mely világlátásunkat és hitünket erősítheti, és mi az az elperelhetetlen, mit sem fába, sem kőbe, de a múlhatatlan időbe vésettek elődeim?! Az a talpalatnyi terület, amelyen álltak és éltek, a testvérükké, a szüleikké és nem utolsósorban a szellemi társukká vált. Ide születtek, itt éltek, s ezzel a számukra oly fontos területtel tartottak fenn szoros kapcsolatot. Ez a föld jelentette számukra a mindenkori távlatot, ellátta őket javakkal, s ugyanez a föld takarta be elődeiket, rokonaikat és időnként a gyermekeiket. Ez állandósult és párhuzamosan mindig változó földterület volt az övék. Itt élve fedezték fel magánviláguk rejtélyeit, s az esélyeiket. Ide kötötte őket a napi gond, és az egyre hosszabbodó élményláncolat. Hagyományaik nemzedékről nemzedékre itt, ezen a területen váltak mind súlyosabb kötelékekké.

Igazából nem lehettek sem lokálpatrióták, sem kozmopoliták: szülőföldjük nem volt színpadkép, sem átutazók felségterülete. Keresvén az igazsághoz vezető utat: talán erre... errefelé kellene tájékozódnunk.