Czesław Miłosz útja a magyar olvasóhoz

Kezdve Kazimierz Wyka (1910–1975) professzorral, aki nem csak mint irodalomtörténész, hanem mint tévedhetetlen ítéletű kritikus is egyik mesterem volt, egészen a velem egykorú költő-barát Michał Sprusińskiig (1940–1981). A költők közül mindenki egyöntetűen Miłoszt, a prózaírók közül pedig majdnem mindenki Jerzy Andrzejewskit tette az első helyre.

Miłosz szigorúan tiltott szerző volt az akkori Lengyelországban. Párizsban, a legendás Jerzy Giedroyc vezette Instytut Literacki kiadásában megjelent verseihez csak kalandos utakon lehetett hozzájutni, otthon csupán szamizdatban terjedtek. Az egyetlen legális, 1962-ben megjelent antológiában Poezja polska 1914–1939 (Warszawa, 1962) is csak azért szerepelhetett hat verssel (mindegyik a költő első, 1933-ban, még Vilnában napvilágot látott kötetéből származott), mert az antológia 1939-cel lezárult. A hivatalos állami kiadók csak a Nobel-díj hatására voltak kénytelenek kihúzni fejüket a homokból: először Miłosz közvetlen politizálástól mentes összes versét jelentették meg, többször is, majd 1986-tól szókimondó történetfilozófiai esszéit is. De egészen 1980-ig érvényes volt a már említett Sprusiński megállapítása: „a hiányzásra ítélt, s csupán a Nobel-díj miatt kegyelemben részesített Miłosz itthon majdhogynem ismeretlen költő.”

A Lengyelországban a lengyel irodalom olvasásával töltött év belőlem mondhatni Miłoszrajongót csinált. Úgyhogy amikor 1966-ban megbízást kaptam a Móra Kiadótól egy lengyel költészeti antológia összeállítására, természetes volt, hogy a katasztrofista Miłosztól hét verset beválogattam, mint ahogy az is, hogy a fordításra a legnagyobb magyar katasztrofista költőt, Weöres Sándort kértem fel, aki konzseniálisan el is végezte a munkát. Evvel egy időben készült az Európa Kiadó számára egy másik, a legújabb kortárs lengyel lírát bemutató antológia is, Kerényi Grácia (1925–1985) munkája, aki auschwitzi élményei hatására lett klasszika-filológusból fanatikus polonofil-polonista. Összedolgoztunk: segítettük egymást a válogatásban, sőt, szerencsémre Grácia elvállalta az én kötetem verseinek a nyersfordítását is. Abban is egyetértettünk, hogy Miłosztól friss verseket nehézkes lenne beszerezni, meg neki a korábbi versei is közlendők, ezért őt hagyjuk az én antológiámra. Grácia lázas munkájának köszönhetően 1967 végén meg is jelent A föld fényei címen a 30 költő verseit tartalmazó kötet. Az én antológiám is készült, olyannyira, hogy a kiadó már csak az Előszót várta, amelynek írását én 1968. augusztus 20-án este egy Duna-parti szállodai szobában fejeztem be – Pozsonyban, ahol a prágai szlavista kongresszusról hazatérőben megálltam. A jól végzett munka tudatával nyugovóra tértem, majd másnap reggel a szovjet tankok dübörgésére ébredtem. Hazavergődve leadtam az írást, s kezdtem várni a korrektúrát. Vártam, vártam, a kiadó ötölt-hatolt, míg végre 1969 augusztusára kiderült, hogy csak akkor mehet nyomdába a kötet, ha kiveszünk belőle négy költőt: az emigráns Miłoszt („egymás emigránsait nem adjuk ki”), s három olyat, akik pedig A föld fényeiben szerepeltek: az 1968. márciusi gyalázatos antiszemita kampány ellen élesen tiltakozó Witold Wirpszát (1918– 1985) és Wiktor Woroszylskit (1927–1996 – az utóbbi ráadásul még a magyar ’56-os forradalomról is könyvet írt) és a „zsidó származású” Arnold Słuckit (1920–1972), akit épp e kampány során üldöztek ki az országból, kényszerítettek emigrációba. Hosszas alkudozások során – amelyek a kiadó közvetítésével zajlottak, s az utasítást megfogalmazó felsőbb szerv végig láthatatlan maradt, hiszen hazánkban hivatalosan nem létezett cenzúra – Wirpszát és Woroszylskit sikerült visszaimádkozni a kötetbe, a két emigránst azonban nem. Hiányukat az Előszóban némi eufemizmussal csak jelezhettem: „kötetünkben – lengyel barátaink kérésére – nem szerepel senki a mai sokmilliós lengyel emigráció költői közül, akik között pedig olyan hatalmas egyéniség van, mint Czesław Miłosz (sz. 1911).”

Telt-múlt az idő, ami köztudomásúlag tapasztalatokkal gazdagítja az embert. Engem is gazdagított. A hetvenes évek végén a Litván költők antológiájába beválogattam 12 külföldön élőt is. A válogatást Moszkvában (mert hol máshol intézhették volna a litván irodalom ügyeit) röpke két év alatt „felülvizsgálták”, s az emigránsok felét – élükön persze Tomas Venclovával – kihagyásra javasolták. (Az efféle javaslatot kötelező volt elfogadni. Ellenkező esetben meghiúsul az egész kötet. A szovjet – lengyel, csehszlovák stb. – szerzői jogvédő hivatalnak az emigránsok műveihez természetesen semmi köze nem volt. Ő nem is ezeknek, hanem az otthoni litván – lengyel, csehszlovák stb. – írók műveinek a kiadására nem adott volna jogot, ha méltatlan emigránsokkal egy kötetben kéne szerepelniük...) Az antológia aztán így, hat emigráns litván költővel jelent meg 1980-ban. Fél siker. A dolog pikantériájához tartozik, hogy az Európa Kiadót igen magas helyen dicsérték meg érte, mondván, hogy hazaiak és külföldiek együtt szerepeltetésével Helsinki szellemében jártunk el.

Gondoltam hát, semmi nem állhat Miłosz verseinek magyar kiadása útjába, hisz a szerzői jogot akkor már Varsóból kellett kérni. 1984 nyarán a kötet már ment volna a nyomdába, mikor telefon jött a Kiadói Főigazgatóságtól, amely a külügyminisztériumból, az meg a lengyel külügyminisztériumból érkezett „kérést” közvetített: a kötetet tegye félre a kiadó.

Mint magánember levelet írtam a művelődésügyi miniszternek, aki akkor Köpeczi Béla volt, pontosabban Köpeczi Bélának, aki akkor épp művelődésügyi miniszter volt. (Azért a megkülönböztetés, mert Köpeczi Béla [1921–2010], ez az óriási műveltségű, nagy tudású, de a kreativitásnak még a morzsáját is nélkülöző ember volt, akiről egy tanítványa, Rózsa T. Endre találóan írta, hogy „vonalasan tartózkodó szürkeség”, 1953-tól végig a rendszer fő cenzora maradt.)

„Tisztelt Miniszter Ur,

sürgős segítségét kérem.

Tudomásomra jutott, hogy a Minisztérium kivetette az Európa Kiadó 1985-ös tervéből a most frissen elkészült Czesław Miłosz-verseskötetet.

Miłosz-sal nincs szerencsénk. 1968-ban a lengyel Külügyminisztérium egy telefonja akadályozta meg, hogy a költő már lefordított versei megjelenjenek a Lengyel Költők Antológiájában. Szeretném azt hinni, tartunk már ott, hogy legalább a kultúra ügyeit nem a külügyminisztériumok intézik (el).

Ha lengyel részről indult ki a dolog, akkor az nem sportszerű a magyar olvasókkal szemben: Lengyelországban kiadták Miłosz összes versét, s nem lenne szabad minket büntetni e versek megvonásával, pusztán azért, mert az új soros cenzornak épp ez jutott az eszébe. Ha pedig magyar agyban született a tiltás ötlete (amire gondolni sem merek), akkor még furcsább, mert magát a kötetet ez az agy nem ismerheti.

Kérem, hogy vizsgálja felül ezt a kultúraellenes intézkedést. Ne fosszuk meg magunkat a legnagyobb XX. századi lengyel költőtől, hisz cenzorok jönnek-mennek, Miłosz marad.

Segítségét remélem és előre is köszönöm.

Bp., 1984. VI. 5.

Tisztelettel üdvözli”

A miniszter persze nem válaszolt. Ellenben kiadta helyettesének az ügyet, aki megdorgálta – a kiadót. (Engem nem lehetett, nem voltam a kiadó dolgozója.) Ettől kezdve ment minden a szokásos forgatókönyv szerint. Az Európa Kiadó igazgatója, Domokos János (1921– 1987), egy éles eszű, művelt, jó szándékú (de mégiscsak) elvtárs az alábbi enyhe kritikát „gyakorolta felém”:

„Tisztelt Barátom!

Egy kellemetlen ügyről kaptam hírt, arról nevezetesen, hogy Czeslaw Milosz kötete kiadásának elhalasztása miatt Köpeczi Béla művelődési miniszterhez fordultál.

Engedd meg, hogy eljárásodat rossz néven vegyem és kifejezetten barátságtalan gesztusnak könyveljem el azzal a kiadóval szemben, amellyel több évtizede állsz munkakapcsolatban, s amely mindig előzékenyen és készségesen fogadta javaslataidat. Különösen érthetetlen számomra a magatartásod, ha arra gondolok, hogy hozzám is fordulhattál volna amennyiben a főszerkesztő válasza nem elégített ki, hisz az utóbbi hónapokban egy hét kivételével csaknem minden nap bent voltam a kiadóban.

A Czeslaw Milosz kötet kapcsán álláspontom az, hogy 1985-ben a kötet a kiadónál, különféle itt nem részletezhető okok és megfontolások miatt, nem jelenhet meg. Ez az én személyes döntésem.

Szeretném szíves figyelmedbe ajánlani, hogy külső munkatárs és kiadó zavartalan viszonya mindkét fél korrektségét tételezi fel, – előzékenységet, megértést, nyiltságot a kiadó részéről, de lojalitást s az érdekek szélesebb körü figyelembevételét a külső munkatárstól. Nem kivánlak lebeszélni arról, hogy jogos sérelmeddel bárhová fordulj, magam is mindig biztattam sérelmet szenvedett munkatársaimat, hogy ne hagyják igazukat, de a vélt sérelmek felnagyitása s az egyéni érdek tuldimenzionálása nem szokott jó tanácsadó lenni.

Remélve, hogy zavartalanabb együttdolgozásra is alkalmunk nyilik a jövőben,

üdvözöl

1984. jul. 17.

Domokos János Igazgató”

Mivel mindketten tudtuk, hogy a levél nem elsősorban nekem szól, hanem az elvtársaknak – „lám, megszidtuk a bűnöst” –, ezért én már csak az illendőség és a becsület kedvéért válaszoltam:

„Kedves János,

Nem értem szemrehányó leveled. Azt írod, hogy nem vagyok lojális a kiadóval szemben, s túldimenzionálom egyéni és ráadásul vélt sérelmeimet. Ezzel szemben a tények a következők: Szappanos Balázs főszerkesztő közölte velem, hogy a minisztérium kivetette a tervből a Miłosz-kötetet, mire én írtam egy levelet Köpeczinek, akit régóta személyesen ismerek. A levelet mellékelem. Láthatod belőle, hogy semmiféle személyes sérelmemről szó sincs (miféléről is lehetne?), s eszem ágában sincs a kiadót hibáztatni. Éppenséggel az volt a szándékom, hogy a kiadónak próbáljak segíteni. Úgy gondoltam, hogy mint nem kiadói dolgozónak, ám ugyanakkor a Miłosz-kötetben elkötelezettnek, nekem sikerülhet a hivatalos út megkerülésével valamit tennem. Tévedtem. Ahelyett, hogy intézkedtek volna, mindössze annyi történt, hogy igyekeznek a kiadó előtt befeketíteni.

Remélem, az elmondottak után sikertelenül.

Barátsággal üdvözöl

1984. július 24.

Bojtár Endre”

Azután vártunk. Közben, ahol tehettem, szóvá tettem a dolgot, egyszer még, mikor mint turista Londonban jártam, a BBC magyar nyelvű adásában is.

Majd – ki tudja milyen újabb titkos telefonok nyomán — 1986-ban váratlanul elő lehetett venni a megszerkesztett kötetet, s az 1987-ben hamarosan meg is jelent Múzsáim palotája címen. Itt a vége, fuss el véle.

A Miłosz-ügy és a többi hasonló ügy kapcsán mindig azon tűnődtem: mi lett volna, ha – például a jugoszlávokhoz hasonlóan – fütyültünk volna barátaink érzékenységére, a külügyi telefonokon közvetített kérésekre? Persze aztán rögtön rájöttem, hogy ez csak egy széplélek ábrándozása. A telefon mindkét végén hasonszőrűek ültek, olyanok, akiknek létérdekük volt a baráti érzékenységek látszatának a fenntartása.

Bojtár Endre