Cukorhabos apaság

Gabriele Muccino rendező Apák és lányaik című rém hosszúra nyújtott drámájában nagyon kevés a filmművészet. Nem több túlfűtött érzelmek-től hullámzó rózsaszínű lány-regény mozgóképes válto-zatánál – szerető, minden konvenciót felrúgó, lázongó apával a főszerepben.

Hol van már Russell Crowe a 2000-ben megformált ünnepelt hős figurájától, Maximustól, a hatalmas római generálistól, aki összeesküvés áldozataként rabszolga-kereskedők kezére jut, majd gladiátorként lázadást szít az elnyomó hatalom megdöntésére. Az ausztrál színész tavaly apává érett: az Akihez beszél a föld című háborús filmben nagy utat tesz, Ausztráliából Törökországba utazik, hogy felkutassa az első világháborúban eltűnt három katona fiát. Crowe hátborzongatóan játszotta el a felelősségteljes, visszafogott érzelmekkel szerető, fiainak minden támaszt és védelmet megadó apát.

Most pedig lányos apa, mégpedig kínosan lányos egy pátosszal előadott családi történetben. A patetikus hangzás szavatolja, hogy a pattogatott kukorica rágcsálása közben jól szórakozzon a filmen a közönség úgy, hogy a történet cseppet sem lesz zavaró a kulináris csemegézésben.

Az Apák és lányaik nézésekor legelőször is tisztába kell jönnünk azzal, hogy idősíkok váltakozásával haladunk hol előre, hol hátra Jake Davis (Russell Crowe) és lánya, Katie kapcsolatának alakulásában. Addig rém egyszerű a képlet, amíg az apáról és az ötéves Katie-ről (Kylie Rogers) szól a történet. Teljesen világos (ismerős) az ekkor még lineáris cselekményfolyam: a New York-i Davis család nagy tragédiát él át. Hazafelé autóbalesetet szenved. A feleség (az anya) meghal, a kislány pedig az apjával marad, akit egészen addig sikeres regényíróként ünnepeltek, Pulitzer-díjjal is kitüntették.

A tragédia azonban annyira megviselte – mivel maga is hibás volt a balesetben –, hogy súlyos rohamok törnek rá, és mentális zavarok merülnek fel nála. Fél évig elmegyógyintézetben kezelik. Elhunyt felesége rokonai – mentális problémáira hivatkozva – megfosztják minden apai jogától, s magukhoz veszik a kislányt. Jake Davis kétségbeesésében új regénybe kezd, amelyben Katie-vel való kapcsolatát írja meg, Apák és lányaik címmel. Reméli, hogy könyvével sikerül visszaszereznie a lányát és a népszerűségét.

Az egyszerű képlet megváltozik: nagy ugrást teszünk térben és időben. Katie (Amanda Seyfried) harmincéves, Manhattanben pszichológiát tanul. Megismerkedik Cameronnal (Aaron Paul), a kezdő íróval – akinek (micsoda véletlen!) az Apák és lányaik a kedvenc olvasmánya. Bár Katie-nek rokonszenves a fiú, nem tud vele kapcsolatot kialakítani, mivel anyja elvesztése nimfomániássá, apja romló egészségi állapota depresszióssá tette őt. Képtelen érzelmi kötődésre. A férfiakban csak az egyéjszakás kaland lehetőségét látja. Cameron nem adja fel – küzd Katie-ért, akire egyre erősebben törnek rá gyermekkori traumái. A film innentől kezdve – ugrálva jelenből múltba – arról szól, vajon Katie képes lesz-e túltenni magát a sérelmeken, s megbékél-e apjával, amiért szerinte nem harcolt érte elég keményen anyja rokonaival szemben.

Az Apák és lányaik a közönség széles rétegének megszólítására törekvő családi film akar lenni. Egy furcsa mix: a félrecsúszott családi kapcsolatokat boncolgató dráma és a love story vegyülete. Benne van minden, amit az álomgyár produkciói az elhibázott családi kapcsolatokról korábban elmondtak már. Sémák sémákra halmozódnak, a fordulatok kikövetkeztethetők.

Gabriele Muccino filmes előadásmódja meglehetősen iskolás. Ósdi – régifilmes, filmarchívumos jól megrágott mese. Csak a megkapó fényképezés ad neki némileg új fényt.