Csendes-ülős

A szombati sem volt az, sőt, még azt is ki merném jelenteni, hogy egy jó koncert volt a maga módján. Felért ugyanis egy időutazással: Lovasiék az ős-Kispál dalokkal kezdték, 20-25 éves nótákkal, és ha jól emlékszem, 1995-nél nem is merészkedtek tovább a diszkográfiában. Vagyis aki a kezdetektől hallgatja a Kispált, olyan érzése lehetett, mintha egy kilencvenes évekbeli koncerten hajladozna. Elsősorban tehát a fiatalabb Kispál-rajongóknak lehetett hiányérzetük, akik inkább a zenekar újabb szerzeményein szocializálódtak. Persze közülük is csak azoknak, akik nem az első sorokban ugrálták végig a koncertet. Az első sorokban ugyanis (mint egy koncerten általában) tombolás volt tapasztalható, egy érettségizőnek még a zakója is elveszett. Nem baj, legalább jöhet az új. Aki viszont hátrébb állt, különösebben nem itta le magát, és életében már látott néhány Kispál-koncertet, annak egy kicsit olyan csendes-ülős partinak tűnt a szombati nosztalgiabuli.

Lovasiék nem azok a zenészek, akiknek nehezükre esne elszórakoztatni ötezer embert – ezt megmutatták szombaton is. A koncert viszont valahogy nem állt össze, nem volt több, mint élőben egymás után elénekelt Kispál-dalok sora, a végére pedig ahelyett, hogy igazán felpörgették volna a hangulatot, még jobban lelassítottak. Kicsit meglepődtem, amikor a ráadásban az Előre Illéri! meg a Jutka című mélázós szerzeményeket kezdték pengetni, és már éreztem, hogy ebből nem lesz katarzis. Persze Lovasi András hónapokkal ezelőtt lenyilatkozta, hogy a feloszlott Kispál és a Borz idén nyáron csap egy nagy bulit, előtte pedig lenyomnak néhány koncertet bemelegítésképp valahol a határon túl – a rendezvényt tehát könnyű zsákmányállatként kínálta a szervezőknek. Ez a szombati koncert éppen ilyen volt: bemelegítés a nagy nyári akciókra. Ettől függetlenül örülünk neki, hogy eljöttek, mi meg elmehettünk, jóformán szimbolikus áron. De reméljük, lesz még olyan is, hogy Magyarországon tartják a bemelegítést, itt meg a nagy bulit.