Csehül érezhettük magunkat

Vagy húsz évvel ezelőtt történt, hogy a véletlen összehozott egy magyarországi családdal. Lerobbant autójuk láttán szeretettel fogadtuk házunkba, majd szívünkbe őket. Ezek után többször is meglátogattak, meghívtak magukhoz, de mi parasztemberek lévén – állatok, kertészet – nem keltünk útra. De eljött a lányuk lakodalma, és családunk csomagolt. Jászberényben könnyen megtaláltuk őket. Lakodalom előtti nap, péntek, a rekkenő hőségben jólesett a szőlőlugas árnyéka, ahol meg volt terítve. A szakácsnők sürögtek-forogtak, és egyre érkeztek az ajándékot hozó rokonok. A nótázás úgy eredt meg lelkünkben, mint a jól elvetett mag, mely kikívánkozik a fényre. Egyre szaporodtunk, az utcabelieknek már széket is kellett magukkal hozniuk. A sok régi magyar nóta érzelmeink túlcsordulásához vezetett, s eggyé lett áradatában a díszes társaság. A menyegző napja ott ért bennünket a lugasban. Az „igennél” boldogságunkban nemcsak az ifjú párt, hanem egymást is éltettük. Az ünnepi asztalra egyre csak hordták, hordták az ínycsiklandozó fogásokat. A vőfély sziporkázott. A zenekar slágereket játszott. Az Isten veled, édes Piroskámnál a násznép is bekapcsolódott az éneklésbe, de egy ismeretlen szám után beállt a csend. Ekkor állt fel egy meghívott, akinek magyaros bajuszát már tegnap megcsodáltuk. Látszott rajta, eljutott a széles jókedvig: „Hol vannak, hol vannak azok a... csehek..., akik a legtöbb magyar nótát tudják?!” Bariton hangja végigkúszott a fejek felett – szíven talált. Hogy mit éreztünk, gondoltunk, ne firtassuk. Lakodalomba jöttünk. És hogy miért most kísért ilyen megelevenedve ez az élmény, egy esemény apropóján...?