Csallóköziek a Vígben

Eszenyi Enikő rendezi az előadást az első világháború kitörésének 100. évfordulójára emlékezve korabeli dokumentumok, újsághírek, naplórészletek és levelek alapján. Fronton harcoló szerelmes bakák, bátor hadapródok, lógós kadétok, szigorú őrvezetők és álmodozó hadnagyok adnak hírt magukról, az itthoni történésekről pedig hűséges cselédlányok, párás tekintetű szépkisasszonyok és hűtlen „naccságák” tudósítanak. Budapesttől Isonzóig több helyszín is megelevenedik a Monarchia területéről, a háború fontos momentumai villannak fel, amelyek nemcsak a század politikai, társadalmi és gazdasági alakulását befolyásolták, hanem erősen hatottak az irodalomra, a zenére, a képzőművészetre és a filozófiára is.

Mészáros Máté, Józan László, Csőre Gábor, Sarádi Zsolt, Csapó Attila és Fábián Szabolcs mellett két szlovákiai magyar katonaszereplője is van az előadásnak.

„Korabeli levelek tanúsága szerint a háború kitörését nagy lelkesedéssel fogadták a magyarok, hiszen még az is jobb volt, mint a bizonytalanság, hogy élhetik-e tovább normális életüket – mondja a dunamocsi Lajos András. – Akkori ifjaink lelkesen vonultak hadba, nem sokkal később azonban már látniuk kellett, hogy nem annyira jó dolog háborúzni, ott állni a frontvonalon. Itt most nem egy egész estét betöltő történetet kap a néző, és nem főszereplőket, pozitív, negatív hősöket, hanem helyzeteket, villanásokat kaszárnyákból, katonai szerelvényekről, lövészárkokból. Nekem három dalom van. Az elsőben egy szalonénekes búcsúzik a szerelmétől. Ne félj, visszajövök, vigasztalja teljes bizonyossággal Kiskatót, majd hozzáteszi: ha netán mégsem, akkor szeressél mást! A második dalban még néptáncolok is, a harmadik dalt pedig a harctéri kétségbeesés járja át. Három katona, három különböző helyzet. Megjelennek, majd eltűnnek az események sodrásában. Hősök akarnak lenni, győztes olimpikonként hazatérni, aztán nyomtalanul vesznek el a háborúban. Anyai nagyapám – aki rádiós volt a fronton, miközben nagyanyámék a pincében, krumplin éltek – sokat mesélt harctéri élményeiről, és hogy a háború végén hogyan jött haza Magyarországot félig megkerülve Sopronból Dunamocsra – gyalog!”

A gútai Telekes Péter is több karaktert formál meg a darab során. Ő jeleníti meg az egyik harcba induló katona búcsúéjszakáját.

„Azt hiszem, ez hasonlóan történt minden házaspárnál – vélekedik a katonahonvéd. – A búcsúéjszakán a halál és a soha többé gondolata az első szerelem intenzív tüzeit és forróságát idézte fel. Nagy szeretettel és mohó, szinte meglepően izzó vággyal öleltük egymást. A természet mintha csak azt tudná, miről van szó, biztosítani akarja a maga jussát, az utódát, mintegy számítva arra az esetre, hogy ha én elesem a harcban, legyen helyettem más, aki részt vesz az élet színjátékában. Meg vagyok róla győződve, és a statisztika igazat fog adni nekem, hogy 1915 májusában, egészen az év végéig, sokkal több gyerek fog születni, mint a múlt évek hasonló korszakaiban. Miért? A búcsúéjszakák termékeny forrósága miatt.”

Háborús történetekből Telekes Péter is hallott nem egyet gyerekkorában.

„Izsai nagymamám sokszor emlegette Béni bátyámat, aki odaveszett a háborúban. De van egy friss, idevágó élményem is. Fent jártam a minap Szatmári Liza kolléganőmnél. Nyolcvanhat éves. Kérdezte, mire készülök, mi az a dal, amit énekelgetek magamnak. Amikor elmondtam neki, hogy első világháborús katonadal, mutatott egy vázát, amelyet ágyúcsőből készítettek. Furcsa érzés volt. Ő ajándékba kapta, még a háborús időkben, én meg ott fogtam a kezemben egy tárgyat, amelyet katonakezek formáltak a fronton. Az előadásban elhangzó dalok nagy részét nem ismertem. De egyet én is hozzátehettem az egészhez. Gyerekkoromban tanultam az iskolában. Olyan sorok vannak benne, hogy: Nincsen nékem egyebem egy tetűnél, az is megdöglött a fülem tövénél. Enikőnek megtetszett, és helyet talált neki az előadásban.”

Furák Péter zenei vezetésével kuplék, sanzonok és népdalok is elhangzanak az est során. De Bartók Béla művéből, a Fából faragott királyfiból és Kálmán Imre Csárdáskirálynőjéből is felcsendülnek ismerős dallamok.

Sajátos lesz a világítás színvilága. A kivetített, korabeli felvételeket Csontos Balázs fénymester pici sárga tónussal, illetve a kék és a szürke keverékével párosítja. Így teremt kontrasztot a háttér és a színpadi cselekvés között.

„Mi sztereotípiaként fogadjuk el, hogy a háború színe fekete-fehér, de a valóság akkor is színes. A nappali égbolt még a fegyverropogások közepette is kék, a fű zöld, a csatatér sáros szürke, s az egyenruhák színe is dominált a szétlőtt terepen. A színpad ebben az esetben mégsem viseli el a színeket, hiszen akkor a valósághoz közelítenénk, miközben a díszlet sem valós. Nekem azt a színvilágot kell megtalálnom, amelyben a színpadi összkép és a vetített fotók harmonizálnak.”

A harctéri történetek közé kávé- és bordélyházi jelenetek is beékelődnek, míg a végén felcsendül a jól ismert dal, Kálmán Imre szerzeménye, a Túl az Óperencián boldogok leszünk, Túl az Óperencián csókra éhezünk…”