Három nő hatalmas lelki zűrzavara

Pozsonyban 2020. december 4-én volt a bemutatója. A pandémia miatt akkor már a világban is káosz volt. A színházak már bezártak, próbák sehol sem zajlottak. A Nemzeti falai között is a csend volt az úr, egyetlen szobában folyt a felkészülés. Eszenyi Enikő otthon, budai lakásában ült a számítógép előtt, és több napon át így zoomolt három szlovák színésznőjével, megtartva a darab olvasópróbáját.

„Pénteken megvolt a bemutató, nagyon jó előadás született, de a következő, amely pár nappal későbbre volt meghirdetve, elmaradt. Beteg lett az egyik sminkes hölgy, és bár naponta teszteltek mindenkit, az előadást nem lehetett megtartani – emlékezik Eszenyi Enikő. – Az olvasópróba zökkenő nélkül lement. Pedig ott is mi történt? Monika Hilmerová, a darab egyik szereplője jelezte egy nap, hogy rosszul érzi magát. Délután már olyan fájdalmai voltak, hogy orvoshoz kellett mennie. Kiderült, hogy vakbélgyulladása van. Másnap megműtötték. Gondoltuk, akkor ő most hiányozni fog. De még azon a napon, a kórházi ágyából, ölében a laptopjával bejelentkezett az olvasópróbára.”

Három értelmiségi nőről szól a történet. Pszichológus az egyik, újságíró a másik, tanítónő a harmadik. Mind a hárman magánéleti válsággal küzdenek.

„Tudtam, hogy kirobbanó siker lesz, és hogy később is nagy érdeklődést fog kiváltani a darab, mert izgalmas életutakat mutatnak meg a szereplők – folytatja Eszenyi Enikő. – Ráadásul mind a hárman több alakban jelennek meg a színen, ami számos gyorsöltözéssel jár. A darab pedig annyira jó, hogy mindenkihez szól, nem csak a nőkhöz. Ezt a férfiak is élvezettel nézik. A tanítónő szerepét elsőként Táňa Pauhofová játszotta. Egészen addig, míg várandós nem lett. A helyébe lépő Ivana Kuxová kismamaszabadságáról visszatérve vette át a szerepet, de most újra babát vár, így Zuzana Porubjaková játssza. Nevetve üzenem hát a színház fiatal színésznőinek: aki terhes akar lenni, lépjen be az előadásba.”

Az Ahogy tetszik, az Antonius és Kleopátra, a Vénusz nercben és a Vízkereszt, vagy amit akartok után ez az ötödik pozsonyi rendezése a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznőnek, s már újabb külföldi munkák várnak rá.

Pozsonyba mindig meleg szívvel jövök, és nagy örömmel dolgozom, mert szeretem a szlovák színészeket. Úgy érzem magamat a társaságukban, mintha otthon rendeznék.

A munkahelyi problémákkal viaskodó tanítónő szerepében Zuzana Porubjaková nyolcadik alkalommal lépett színpadra.

„Gyorsan pergő, komoly koncentrációt igénylő előadás ez. Fizikailag is rengeteget kivesz az emberből. Diana Mórová és Monika Hilmerová olyan nagy örömmel játszanak, hogy az rám is azonnal átragad, így kezdettől fogva remekül és biztonságban érzem magam az előadás során. Ha nem jutna eszembe valami, számíthatok rájuk. Tudom, hogy azonnal megmentenének. Szuper kolléganők. Összetartunk. Ha tévesztek a szövegben, nem jönnek zavarba, nem akadnak meg. Azonnal áthidalják a helyzetet. Jól működik köztünk a kémia, és ezt a nézők is érzik első perctől fogva. Szünet nélkül, két órán át önfeledten játszunk. Mint három kislány a játszótéren.”

„Én bíztam a sikerben – veszi át a szót Diana Mórová, akinek ez a negyedik közös munkája magyar rendezőnőjével. – Minden este telt ház előtt játszunk. A nézők már tudják, mire jönnek, és érezhetően szórakozni akarnak. Szeretik is az előadást, sokszor a térdüket csapkodva nevetnek. Sokan csodálkoznak azon, hogy mennyit röpködünk, és hányszor váltunk jelmezt. Lenyűgözi őket a sok szerepváltás. 

Én Tereza, a nyalókás kislány figuráját szeretem talán a legeslegjobban, mert azon szórakoznak a legtöbbet a nézők. Meglepődve fogadják azt is, amikor a szemük előtt bújunk másik karakterbe. Mind a hárman játszunk férfit is, ami igazi kihívás egy színésznőnek. A közönség ezt is ujjongva fogadja. Nemegyszer előfordult már, hogy a nagyszínpadon játszottuk a darabot. Hatalmas felelősség volt a vállunkon, hiszen jóval kisebb térben, a stúdióban született meg az előadás. Rohangáltunk keresztül-kasul a nagyszínpadon, megizzadtunk rendesen. A szokásosnál még nagyobb energiabevetéssel kellett játszanunk. A nézők persze honorálták. Talán mert ezt szoktuk meg, jó visszajönni a stúdióba. Itt olyan magánjellegűvé válik az előadás, mintha csak egy nappaliban játszanánk. Közelebb vannak hozzánk a nézők, és a legapróbb rezzenést is észlelik az arcunkon. Látják, mit élünk át. Hogy egyikünk szeméből sem folynak hamis könnyek. 

A gyorsöltözéseket kimondottan élvezem. Az öltöztetőknek minden fel van írva. Pontosan tudják, mikor mi következik. Nyugodt szívvel hagyatkozhatunk rájuk. Egyszer fordult elő, hogy annyira erősködtem, hogy nem, most nem ez a jelmez következik, hogy önmagamnak állítottam csapdát. Berohantam a színpadra, és Monika arcán láttam, hogy baj van, tévedtem. A szemével jelezte, hogy maradjak csak, megoldja, de tudtam, hogy nem lenne más lehetősége, mint átugrani néhány jelenetet. Ezért inkább sarkon fordultam, kiszaladtam, s amíg átöltöztem, rögtönzött egy monológot, amiért aztán külön tapsot kapott. Érdekes, hogy minél többször játsszuk az előadást, annál inkább figyelnem kell a jelenetek sorrendjére. Nem is értem, hogy miért?”

Monika Hilmerová nem kis stresszként élte meg a négy évvel ezelőtti bemutatót. Amint mondja, ő nem is igazán szereti a premiereket.

„Különleges előadás ez, bele kellett rázódni. Ma már úri passzióval játszom a szerepet, mert megtaláltam benne a színészi élvezetet. A darab humora, játékossága mozgat, visz előre bennünket, és néha improvizálunk is egy kicsit, ráérezve az aznapi közönség kedélyállapotára. Emlékezetes előadás marad ez számomra. A próbák heteiben a színház falain kívül is óriási volt a káosz. Időbe telt, míg lazult a helyzet. Most olyan koncentráltan kaotikus. Mindennap új kérdéseket kell megválaszolnunk, ettől olyan aktuális a darab. A harmóniához ugyanis meg kell érni. Fiatalon az ember sokszor zaklatottan vagy épp kétségbeesve keresi az útját. Évekbe telik, míg rendet rak a lelkében. Én már elmondhatom, hogy kiegyensúlyozott életet élek, és lehet, hogy ez sugárzik is rólam. Már nem kísért az a fajta káosz, amit a színpadon kell megélnem.”
 

A szerző a Vasárnap munkatársa