Csáky Pál szerzőként és szereplőként turnézott

Csáky Ballada a szabadságról című színpadi játéka tavaly megosztott első díjat kapott a kassai magyar főkonzulátus, a Thália Színház és a kassai Csemadok közös drámapályázatán. Az 1956-os forradalom 60. évfordulójára kiírt pályázat célja az volt, hogy szülessenek a magyarországi események itteni visszhangját, lecsapódását, következményeit bemutató művek. Szerzőinket nem igazán ihlette meg a téma, összesen három pályamunka érkezett be, mindhárom megosztott első díjat kapott.

Irodalmárként is gyakran megnyilvánuló EP-képviselőnk túl is teljesítette a feladatot, a Ballada a szabadságról ugyanis a második világháborútól a bársonyos forradalomig rohan végig egy dél-szlovákiai család történetén. Az 56-os események csak egy fejezetet tesznek ki a női főszereplő (Kövesdi Szabó Mária) életében, akit alaposan megtépáz a történelem. Első, majd második férjét is elviszik málenkij robotra, mindketten ottvesznek. A felszabadító szovjet hadsereg katonái megerőszakolják. Két tizenéves fia közül az egyiknek (Habodász István) azért kell meghalnia, mert 1956 októberében Budapestre akar szökni, hogy csatlakozzon a szabadságharcosokhoz. Lányából (Lax Judit) hithű kommunista lesz, annak párját (Forgács Miklós) később revizionistának bélyegzik, pedig nincs is önálló véleménye, mindig a legfrissebb pártbrosúrák alapján nyilatkozik. Másik fiát (Nádasdi Péter) szintén eltemeti. A darab végén épp Prágában tanuló unokájáért reszket, akit diákvezérnek választanak 1989-ben, és ki tudja, mi lesz majd vele...

Egy felolvasószínház abból áll, hogy ülnek a színészek szövegkönyvvel a kezükben, és olvassák a szerepüket. Legfeljebb néha tesznek pár lépést, de ennél komolyabb akciókra nem számíthat a néző. Se díszlet, se háttérvetítés, se forgószínpad. Ilyenkor sokkal inkább fókuszba kerül a szöveg, hiszen szereplők és nézők egyaránt csak ebbe kapaszkodhatnak. Amennyire „memóriakímélő” ez a megjelenítési mód a színészek számára, annyira nem kíméli a szerzőt, mert minden rossz mondat akkorát csattan az üres térben, mint a hajderménkű. A hazai magyar közönség nincs szok(tat)va ehhez a formához. Pedig akad néhány, akár tájainkon született darab is, amelyek hagyományos színpadon nem élnének meg, így viszont előadhatóak lennének. Mint mondjuk Csáky Pál darabja.

A Ballada a szabadságról szereplői inkább embertípusok, mint hús-vér karakterek, nincs igazi személyiségük. Arra azonban jók, hogy képviseljenek egy-egy eszmét, és szócsatákat vívjanak igazuk érvényesítése érdekében. Forgács Miklós dramaturgként ügyesen rövidítette és gondozta a szöveget, rendezőként pedig minél természetesebb hangot kért a színészektől, így a tézismondatokat tartalmazó dialógusok is hihetőbben hangzanak. Csákyra egy kisebb szerepet osztott, ő a kommunista főelvtárs, aki be akarja szervezni az egyik fiút. Dégner Lilla, a kassaiak legszebb hangú színésznője pedig népballadákkal, népdalokkal és altatódalokkal tagolja jelenetekre az előadást.

A Ballada a szabadságról inkább tűnik dramatizált történelemkönyvnek, mint színműnek. Sokat lehet belőle tanulni, az a bizonyos „hozzáadott érték” viszont hiányzik.