Csak dizájn a lélek?

Németh Gábor új kötetének, mely a nagy sikerű Zsidó vagy? után kisprózákat tartalmaz, alaptémája az emlékezés és a felejtés viszonya, illetve az a tudatfázis, amikor az emlékezés (vagy a felejtés) átcsúszik a képzelet világába. Az író ezt így fogalmazza meg: „Ráengedem, marólúg vagy javítószoftver, titkosírás, a végén marad valami mozi, de annak valószínűleg már nem sok köze lesz az egykor történ?tekhez.”

A szerző vérbeli átváltoztató művész, képes irodalommá alakítani szinte bármit: álomfoszlányt, újsághírt, esszét vagy emlékezést. A kötetbe szerkesztett sokféle szöveg közös nevezője talán az, hogy ebben a könyvben szinte minden csak töredék, vázlat, terv, elképzelés, törzs nélküli kezdete vagy vége valaminek, valami érzékelhetően nagyon jónak és életerősnek, s paradox módon úgy tűnik, nagyon jó ez így is, betagozódás, beillesztés, kompletírozás előtt vagy helyett. Németh fülszövege pontosan definiálja, miről is van szó: „Apró szigetek a nem-írás ten?gerén”.

Regénykezdemények, első fejezetek, novellába futó esszék, műhelynaplószerű?ségek sorjáznak és olvadnak egymásba: már a könyv elején az első szöveg a Viszlát címet viseli. Mitől búcsúzik a még fel sem ütött könyv? Az egységes történettől, a történetmesélés minduntalan megkérdőjelezett objektivitásától? A kiteljesedés, az egész illúziójától? A novellából kiszóló ént a „született teljes vakok álmai” izgatják, a képek nélküli álom, az összerakosgatott privát valóságok megragadhatósága.

Ezzel szemben a Sötétkamra a képekre fókuszál: mintha fotók, dagerrotípiák és kisebb-nagyobb mértékben módosított digitális felvételek előhívásának beavatottjai lennénk, látjuk ki-kirajzolódni az egymástól függetlenek tűnő jobb-rosszabb minőségben megőrzött álomképeket, emlékmást vagy érzetképeket. Az embervérárulástól Dávid Ibolyán és Orbán Viktoron át Semmelweis Ignáczig ott kavarog Budapest tudatalattijának váratlanul feltörő mesélőkedve, nyelvi regisztere.

Az emlékezés gyakorta egészen konkrét, s ilyenkor a műfajáthágás (ha egyáltalán még át lehet hágni valamilyen műfajt) látványosabb: belefarolunk egy gondolati, bölcseleti esszébe, ahonnan legfeljebb csak a szokatlanul üde nyelv zökkent ki olykor, vagyis a nyelv rendre kijátssza ellenünk érzelmeinket és bizonyos fokon trivializálja azokat. A Koldustánc kitűnő Mészöly-kommentár, mely számos módon idézi meg Mészöly világát: közvetlenül a beépített idézetekkel, a szinte homiletikus mélységű magyarázatokkal és a novellisztikus továbbgondolás révén. A Petri-portré (Macska nélkül) az autentikus egyéniség magára hagyatottságának és fájó hiányának általános érzetét kelti, s ugyanitt nyer magyarázatot, a Petri-univerzum világán belülre kerülve a kötet címe is.

A szövegek alkalmisága szinte minden szöveg szövetén átvérzik, még a hatványozottan fiktív A jövő irodalma című írásban elképzelt elbeszélés főhőse is „tisztára a Kukorelly”, vagy a Ha egy mély nyár végi éjszakán című szövegben is felbukkannak ismert, kortárs személyiségek (például Szilágyi Ákos), s ezáltal teszik bizonytalanná, mondhatni gyanússá a többi szereplő esetleges azonosíthatóságát is. Németh mesteri fokon űzi ezt a játékot, s egyben rávilágít azokra a prózaírói titkokra is, melyek beavatottjaként a művész Arisztotelész elmélete szerint (a kárhoztatók jutalma legyen tartaroszi kárhozat!) utánozza a valóságot.

A kötet lélektanilag legjobb darabjai alighanem az Eurovízió és az Átvilágítás című szövegek, melyek a groteszk létszorongatottság egyetemes érvényű paraboláivá tudnak nemesedni. E szövegekre mintha nem egészen lenne igaz a jövő irodalmáról szóló víziónovella bombasztikus megállapítása, miszerint: „Rájöttem, hogy a lélek csak di?zájn”.

Németh könyvének nincs egységes elbeszéléstechnikája, számtalan idősíkváltás, narratív ötlet és nyelvi regiszter teszi olykor szinte elviselhetetlenül sűrűvé szövegeit. A pesti nyelv széles skálájának felvonultatása számos irritáló elemet is hordoz (intimitást imitáló és lekezeléssé váló letegezve mesélés, poént poénra halmozó jópofizás, aktuálközéleti vonatkozásokra tett célozgatások inadekvát környezetben stb.). Egy példa: „Hasi, szüli, bölcsi, ovi, isi, gimi, egyi, munki, nyugdi, ágyi, kopi, temcsi, égi, angyi, isti, jézi, felti. Jó, nem? A baba fejlődése.”

A gnóma- vagy aforizmagyártásra hajlamos szerző egy mondatát idézem végül: „A szerző neve pedig: minden szó, amit valaha leír”. Annyi biztos, a Németh Gábor név immár összetéveszthetetlen, és most épp 177 oldalnyi szóban íródott bele a tudatunkba.

(Németh Gábor: A tejszínről. Prózák, Kalligram, Pozsony, 2007.)