Csak az ember beszél. Az egyedi lény - interjú Szigeti Lászlóval

* Ifjú újságíróként és népművelőként még fenntartottad magadnak azt a jogot, hogy többes számban beszélj. Erre mi késztetett?

Két dolog, a szabadságvágy és a gyávaság. De nemcsak nekem nem volt kellő bátorságom mindig és mindenhol a magam nevében szólni, hanem azoknak a sokaknak sem, akik hasonlóan szenvedtek a szabadsághiánytól, mint én. Akkor hiteles volt a többes szám, mert szinte menedék volt az együvé tartozás érzete, és nyelvünk egyes száma a személyes gyávaság csapdájában vesztegelt. 1989 novembere után, botcsinálta forradalmárként azonban bensőm egyre sűrűbben intelmezett arra, hogy óvakodjam a többes számban megszólaló, a nemzetet megbocsáthatatlanul megalázottnak beállító, magukat tudatosan sajnálatébresztő mártíriummal övező politikusoktól. Miközben, persze, köztudott, hogy Európában a többes szám retorikája már az antikvitás óta a manipuláció leghatékonyabb, s egyben leglapidárisabb eszköze.

* Mennyiben volna más a világ körülöttünk, ha a politikusok meg a nemzet nevében szónoklók a maguk nevében beszélnének?

Megváltozna a közbeszéd hangneme, az igazság kiderítésében könnyebb lenne a média, közvetve a választó dolga. Aki ugyanis egyes szám első személyben beszél, nyílt felelősséget vállal kijelentéseiért, és utóbb könnyebben fény derül esetleges hazugságaira. Rábizonyítható a vétek, az átverés, utópiájának lehetetlensége. Aki többes szám egyes személyben szónokol, a nemzet, az egyház vagy akár a kisebbségi magyarok nevében, az a felelősséget áthárítja a közösségre. Hazugságai, torzításai, utópiájának káros volta nem bizonyítható rá, kizárólag a nemzetre, hiszennema maga, hanem a nemzet nevében beszélt, ígérgetett, áltatott, hazudott. Ez a nyelvi pozíció valódi kiskapu, akár a gyávaság egérútjának is nevezhetném, hiszen ha - egyébként égbekiáltó irrealitásuk okán - nem teljesülnek alkalmazójának szavai, nem ő a hibás, hanem a nemzet, mert az nem volt elég erős, egységes. Kudarcának legfőbb vétkesei pedig az ő koncepciójának legfőbb ellenzői, s az eltérő értékeket vallók. A többes szám első személye mögül kibeszélő politikusnak legfőbb munkaeszköze a bűnbakgyártás.

* Vagyis szerinted a politikában nem is annyira az értékrendek különbözősége, hanem a nyelv a főszereplő?

Természetesen. Csak az ember ír és beszél. Ez a képessége az egyik legfőbb ereje. A többes szám első személyben, vagyis a mi nevünkben beszélő vezér és követői kétélű fegyverként manipulálják az emberek tudatát és érzelmeit. Az egyik éle erőt, zsákmányt ígér, ezzel édesget a közösségbe. Másik éle azonban már parancsoló, egységre és ebből adódóan kirekesztésre, a vezérelvvel szembeni feltétlen engedelmességre kötelez.

* A közösséghez tartozás viszont alapvető emberi jog. Valahova tartoznunk kell…

Általában nem is a közösséghez tartozás jogát, hanem a közösségválasztás szabadságát szokták támadni a többes számmögébújó intézmények, és a nevükben szónokló vezérek és szolgáik. Bal vagy jobb, netán deviáns harmadikutas, keresztény vagy ateista, netán deviáns harmadikutas, szlovák vagy magyar, netán kozmopolita harmadikutas. Soroljam még? Holott a szabad közösségválasztás is emberi létszükséglet, csak nem atavisztikus, hanem erősen értelmi. Napjainkban nemcsak az egyre burjánzóbb szélsőségek - akik rendkívül intenzíven honosítják a neoprimitivizmus új erőszaktörvényeit -, hanem a „nemzetközpontú“ pártok is radikalizálódnak, s hol nyíltan, hol burkoltan támadják a szabad közösségválasztás elvét. Megnevezhetetlen jellegű, vagyis egyelőre meggátolhatatlan erővel támadnak mindent és mindenkit, aki különbözik, kilóg a sorból, aki nem olyan, mint ők. Nem véletlen, hogy napjainkban nemcsak a sokat tapasztalt, hanem az újsütetű demokráciákban is egyre többen undorodnak a politikától és a politikusoktól. A neoprimitivizmus szelleme szerte Európában középre húz, iszonyatos erővel kívánna lenni a centrum.

* Ha mint a szavak embere megnevezhetetlennek tartod a helyzetet, akkor akaratlanul a helyzet reménytelenségéről beszélsz.

Korántsem, hiszen habitusomnál fogva bízom az emberben. A konkrét emberben. A tömeg, a massza, a nemzet, a társadalom nem tud beszélni. Ha valaki azt állítja, a nemzet vagy a társadalom ezt és ezt követeli vagy kérdezi, akkor azt felelem annak a valakinek, állítsd elém azt a nemzetet és társadalmat. Nem tudja. Csak az ember beszél. Az egyedi lény. Aki kérdez vagy állít vagy követel, annak a személynek neve van. Konkrét neve. És a mai világunkban tébolyodott az a politikus, aki -mondjuk a nemzeti egység vágyképe okán - arra játszik, hogy ő a nemzet. Ezt ma már az a pártvezér sem teheti, akinek pártjára a választásra jogosultak 60-70 százaléka voksolt. Az emberiség több ezer éves történelme ékesen bizonyítja, hogy a társadalmi egység utópia, az összefogás viszont bizonyíthatóan létező és mobilizálható potenciál.

* És ha akad olyan pártvezér, aki ezt megteszi?

Az cinikus, és velejéig erkölcstelen. Országlásával az ilyen pártvezér hihetetlenül árt önmagának, de ami drámaibb, legfőképp a társadalomnak. A megosztottság annyira mély nyomait hagyja az ország lakosságának lelkületén, hogy a kínálkozó helyzetek még hosszú évekkel az ő bukása után sem villanthatják fel a sikeresség új esélyeit. Ahol a társadalmi stabilitás keresése a kirekesztés elvére épül, ott sosem teremtődhet hosszú távú stabilitás. Átmeneti, az igen, de lényegi soha. Ott önpusztító politizálás folyik az országháztól a megyeházakon át a faluházakig. Egy magát demokratikusnak mondó „nemzetközpontú“ politikus még kifinomult formáiban sem alkalmazhatja a kirekesztést és bűnbakkeresést, mert ezek a fasizmus és a kommunizmusmódszerei.

* Eszerint tehát egy alkotmányosan megválasztott miniszterelnök is csúsztat, amikor a nemzet nevében beszél?

Mire kötelezi a mandátuma? Kormányzásra. Tehát alkotmányos legitimitása egyszerre feljogosítja és kötelezi arra, hogy a kormánya nevében beszéljen. Mivel kell gazdálkodnia négy évig? Az államháztartással. Tágabb értelemben az ország gazdasági, intellektuális és szociális tőkéjével. Ami szintén feljogosítja, s bizonyos helyzetekben kötelezi őt arra, hogy az ország nevében beszéljen. Ahhoz viszont nem kapott mandátumot, hogy a nemzet nevében szóljon. Amelyik miniszterelnök többet papol a nemzetről, mint a kormányáról, az országról és a társadalomról, annak a miniszterelnöknek a habitusa, mentális beállítottsága jobban bízik a nemzet vagy a vele egyívásúak egységében, mint a különböző nézetűek, nyelvűek és hitűek összefogásában. Pedig ennek az összefogásnak az ereje adja ki a társadalom szociális tőkéjét. Hogy mekkora Szlovákiáé vagy Magyarországé, azt mindenki maga döntse el. Tulajdonképpen rövid politikusi pályám tapasztalatainak köszönhetem a felismerést, hogy közösségi létben a leghitelesebb emberi magatartás az, ha egyedül magamat képviselem. Persze, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy e képviselet a szabadságot mértékletességre, a tudást belátásra ösztönzi, vagyis a közjót szolgálja.

* Nem titok, a közjóért rengeteg erőfeszítést tettél. Van ennél személyesebb titkod is?

Az én igazi titkai rendkívül mélyen húzódnak, olykor az én számára is elérhetetlen, azaz megnevezhetetlen mélységekben. Vagyis ha a tudat alkalomadtán titoknak sejtet egy megoldhatatlanként rögzült érzelmi gomolyagot, az épeszű ember a megnevezhetetlenség okán otthagyja a mélyben. Népiesen úgy is fogalmazhatnék, csak a bolond ember kezd ki önmagával, s engedi át énjét a tébolyultságnak. De mert a titok nem az én asztalom, azzal zárnám rövidre róla szóló értekezésünket, hogy a serkentő titok a magánember, a mérgező titok - ha eljut az orvosig - a tudomány ügye.

* Igaz. Te miért érzed szükségét a közjó szolgálatának?

Amementó kötelez, vagyis hogy emlékeztessek a fenyegető eseményekre. Meg a latin-amerikai regények hűséges olvasójaként a jóvátehetetlen bűn és a gyász mágikus realizmusa. Alig fejeződött be a második világháború, egy másfajta mágia, a nemzetállam mágiája hatotta át a beneši dekrétumok következtében hontalanságba taszított csehszlovákiai magyarok tragédiáját. Ez az én szűkebb rokonságomat is szörnyen megviselte, szinte darabjaira tépte. És nekem nem szabad felednem, hogy az uszítás és a halál mágiája övezi ük-, déd- és nagyszüleink bűneinek és szenvedéseinek realizmusát. Az ideológiák mágiája fekete, gyilkos mágia. Az egyéntől függ, hogy képes-e a családi vagy a történelmi emlékezetet hasznosítani a döntéseiben, hogy tudatában szervesülnek-e a megbocsátás és a szeretet gócaival. Mert a mementó logikája szerint ez így lenne rendjén.

* Mire jómaez a tapasztalat?Mi lehet a megélt történelemből fakadó tanulság?

Ezeknek a képződményeknek a múltjával csak a tanulság szintjén érdemes foglalkozni. Ha falhoz állítanánk és kivégeztetnénk több milliónyi embert, mert fasiszták vagy kommunisták voltak, azzal nemcsak a logikánk, hanem humanista berendezkedésünk alapjait is porba döntenénk. Ezek az eleink voltak - és követők. A nagy ideológusok és az ő magas rangú szolgáiknak követői. Ki-ki más indítékból, de legtöbbjük a szebb jövő ígéretére lett a híve egy olyan kollektív eszmerendnek, amelynek a hatalomra törése ellen alig tehetett valamit. Mit tehetett volna apám a jaltai döntés ellen, amelyben a nyugati világ koncnak odavetetette Közép-Európát a szovjet diktatúrának? Na mit? Semmit. Apám, anyám, s a hozzájuk hasonló milliók nem tehettek mást, bármennyire érdes volt, belesimultak a rendszerbe, és asszisztáltak, mert kilenc kölykük volt, és egy kifosztott életük.

* Ezek az események ennyire érezhetően rányomták bélyegüket a családi életetekre?

Meggyőződésem, hogy másutt tartana Közép-Európa, ha nem a keleti diktatúra, hanem a nyugati demokrácia ideológiája lett volna a hatalmi jog révén megadott útirány. Gyakran elmélázok a mai Magyarország egyre kirekesztőbb jobbközép választóinak és támogatóinak mentalitásán. Legalább kilencven százalékuk nemcsak hogy asszisztált, hanem cselekvő részese volt annak a kádárizmusnak hívott kommunista diktatúrának, amelynek politikai utódait most ádáz ellenségnek bélyegeznek. Az ilyen típusú emberből, természetesen, a baloldalon is találunk szép számmal. S a szeretetet hirdető hívők között is. Az emberi természet okán. Nem hajlandók látni, hogy az ember évezredek óta erkölcsi válságok közepette él, permanens válságban, ezért menekül ideológiákba, hitbe, s hogy egy évezreden át vagy autoriter vagy diktatórikus társadalmakban fejlődtünk azzá, amivé lettünk, s hogy a múlt század java részét valójában egy félfeudális jegyeket éltető önkényuralmi és diktatórikus közegben tocsogtuk és asszisztáltuk végig, pechünkre mindig a nagy vesztesek oldalán, s mindnyájan ennek a rendetlenségnek a szellemi utódai vagyunk. De nem hibáztatok senkit. És senkinek sem szabadna vesztesnek éreznie magát. A vesztes pozíció békaperspektívában tart, s onnan nem látni messzire… Nekem elegem volt a kollektív barlangokból, amelyekbe az ember magányos cselszövőként bebújhat és elrejtőzhet a saját egyéni felelőssége elől. Be kell látni, az ember végső soron egyedül van mindenben. A demokráciának nem szabadna a választók ideológiai militarizálásáról szólnia, amelyben követő kisember a vezér csaholásával összhangban vakkant. Meg kellene tanulnunk, hogy a demokráciában nem a követő kisember, hanem a választó választ. Választ, s nemaz ő szégyene, ésnemegyenlő az árulással, az egység elárulásával pedig végképp nem, ha négy év múlva a korábbi ellenfelet választja, ha emez nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A demokráciában nem kell, nem szabad követő választóként élnünk, mert könnyen oda juthatunk, ahová apám. A reménytelenségbe és az alkoholba. S kivált nem most, ebben a században, amelyet két kulcsfogalom határoz majd meg: a szegénység, és a szolidaritás hiánya.

(Az Új Szó szombati nyomtatott kiadásában megjelent interjút vasárnap a Paraméter hírportál is közzétette.)