Cronenberg sötét labirintusában

Kanadai a rendező, hetvenhárom éves. Egyetemistaként először biokémiát tanult, később angol szakos hallgatója lett a torontói egyetemnek, de már első filmjeit (Transfer, Stereo) is sci-fielemekkel színesítette. Videodrom című, 1982-ben forgatott, ma már klasszikusnak számító mesterműve idegesítő utópia a televízió és a reklám erőszakos behatolásáról az emberi testbe. Első kasszasikerét azonban mégsem ezzel, hanem A léggyel érte el David Cronenberg. Azzal a filmmel, amelyben egy megszállott tudós saját magán folytatott kísérletei révén a szemünk előtt változik léggyé. Horror a javából, rettentünk meg 1986ban, és ugyanezt mondhatjuk ma, harminc évvel később is. A légy nem öregszik, csak a „gazdája”, a Két test, egy lélek, a Meztelen ebéd, a Pillangó Úrfi, a Karambol, az eXistenZ, a Pók és a Gyilkos ígéretek alkotója, ez az őrült zseni, minden idők egyik legelszántabb rémisztgetője, akinek még a kiállítása is sokkoló, sőt veszedelmes látnivaló. 

David Cronenberg, a véres báró, a telepatikus thriller gigásza, a médiaguru. Filmes nagykönyvbe illő levél a prágai galéria falán. A feladó Martin Scorsese, az Oscar-díjas amerikai pályatárs. „Kedves David, láttam A legyet, borzasztóan tetszett. De ami még ennél is érdekesebb: mélyen megérintett.” 

Nem ez az írásba adott gratuláció a kiállítás legértékesebb tárgya. A Cronenberg-rajongók népes tábora számára már az elmúlt hetekben is egyfajta zarándokhellyé vált a Kőharangos-ház, hiszen szigorúan őrzött falai között e bizarr életművű alkotó csodálatra méltó, ám nem egy esetben eszelős játékaiból több tucat eljutott a száztornyú városba. Több mint háromszáz tárgy, a mozivászonról ismerős, dermesztő rekvizitum, rajzok, fényképek, jelmezek, naplójegyzetek, eddig sosem látott filmrészletek segítenek kiigazodni, egyenes útra lelni egy fékevesztett elme szürreális vízióinak sötét labirintusában. Mintha rémálmokkal küzdenénk, nyugtalanító látomásokkal, a testi elváltozások ijesztő jeleivel. Hol másutt mondhatnánk, ha nem éppen itt, az Óvárosi téren, kőhajításnyira Josef K. alteregójának fészkétől: Kafka ehhez képest smafu! 

A három részből álló tárlat idő- és témarendi sorrendben követi nyomon Cronenberg alkotói fázisait. Elsőként azokat a tárgyakat, rendezői feljegyzéseket, skicceket vonultatja fel, amelyek a művész korai alkotásaihoz (Stereo, Shivers, Crimes of the Futures) kötődnek, majd egymás után akár tízszer is megnézhetjük az Agyfürkészek című telepatikus thriller legemlékezetesebb képsorát, a szétrobbanó fejeket. A Videodromból is azt a maszkot láthatjuk, amely lehetővé tette James Woodsnak, a történet főszereplőjének, hogy a videokazettát a saját testébe helyezze bele. Itt a légy feje is A légyből, amellyel Cronenberg világszerte óriási sikert aratott, és a horror műfaj egyik örökzöld darabjává vált. Hátborzongató rajzok egész sorozata riogatja azokat, akik élvezettel rettegnek a zsáner kínálta vizuális desszertektől. A következő termekben a Meztelen ebéd óriás bogaraiként megszólaló írógépek hangját halljuk, és alaposan szemügyre vehetjük az eXistenZ – Az élet játék csontokból összerakott pisztolyát, de vannak itt különböző, Cronenberg által használt sebészeti eszközök is. 

A rendező filmes fejlődésének három szakasza három kérdéskört vet fel a kiállítás létrehozói szerint. „Ki az én teremtőm?” „Ki vagyok én?” „Kik vagyunk mi?” A válaszokat – Cronenberg reményei szerint – még a helyszínen megkapjuk. Ha pedig mégsem, akkor olvassunk Freudot, Jungot vagy Spielreint, üzeni látatlanul. Nem mellesleg a pszichoanalízis három mesterétől is láthatunk egy-egy személyes tárgyat. Freudnak a zakója és a mellénye, Jungnak az öltönye, tanítványának, Sabina Spielreinnek pedig a csipkés blúza próbálja emberközelivé tenni a kiállítást. Beckett, Sartre, Burroughs és Ballard a rendező jegyzetlapjain van jelen. Ők azok, akik íróként a legerősebb hatást gyakorolták rá. 

Megnyugtató érzés elhagyni Cronenberg elképesztően bizarr, minden „normálistól” eltérő, egyelőre szerencsére nem is létező világát. Jó kilépni a lenyűgöző Óvárosi térre, megcsodálni egy-egy ismeretlen arcot, egy szép boltívet, egy hangulatos utcát, kapualjat, beszippantani a frissen sült kürtöskalács illatát, aztán – elismerve egy öntörvényű, eredeti tehetségű alkotó nagyságát – visszahuppanni a mába, rongyos kis életünkbe.