CD-k és keresztelők

Amikor egy szlovák nyelvű internetes keresőprogramba begépeltem azt a szókapcsolatot, hogy „CD-keresztelő”, összesen 9040 találatot jelzett a gép. Pontosabban fogalmazva, a világhálón több mint kilencezer szlovák nyelvű dokumentum számol be valamilyen hanghordozó „keresztelőjéről”. És mindannak ellenére ilyen sok, hogy a szertartás, bár alighanem nagyon komolyan gondolják, a maga nemében rendkívül komikus, hiszen az énekes kezében tartja saját dalgyűjteményét, melyet aztán valaki pezsgővel öntöz le, miközben a jelenlevők lelkesen tapsolnak. Legtöbb esetben a „megkeresztelt” tárgynak keresztapja is van, általában valamilyen híresség. De akadnak kivételek is. Amikor az egyik szlovák színpadi író és humorista, Stanislav Štepka legújabb könyvének „keresztelőjéről” esett szó, ő elutasítóan azt válaszolta, hogy „keresztelni kizárólag a gyerekeket kellene, nem pedig mindenféle élettelen csodabogarakat mindenféle folyadékokkal megöntözni”. Ezért aztán a művét nagyon jópofán inkább úgy „indította” útjára, mint ahogyan a forgalmisták indítják a vonatot az állomásokon. Jellemző, hogy éppen egy komikus, egy olyan ember, aki hivatásszerűen mindent kiforgat, mindenből viccet csinál, hogy éppen ő vette a bátorságot, és az álkeresztelőt elutasította, kifejezve ezzel a komoly dolgok iránti tiszteletet, s egyben állást foglalva: igen, vannak olyan komoly dolgok, melyekből egyszerűen nem való viccet csinálni soha...

A keresztelő komolyságát hangsúlyozta a karácsonyi ünnepkör utolsó vasárnapi evangéliuma is. Bizony, nem buborékos pezsgőfürdőről szól a történet, hanem a szent Jordánról, és nem egy élettelen hanghordozóról, hanem az élő Krisztusról, élő „hordozójáról” a leglényegesebb üzenetnek, mely mindörökkön letörölhetetlen: az Atya az, aki küldte a Fiát, hogy visszavezesse az emberiséget a vele való egységbe. Ezért nem véletlen, hogy a karácsonyi időszak éppen abban az ismert jelenetben csúcsosodik ki, melyben Keresztelő János Jézust megkereszteli. A bibliai folyó vizében merítkezik meg, mintegy magára véve mindazokat a bűnöket, melyeket a vezeklők belemostak magukról. Jézus új Mózesként lép a vízbe – már nem a Vörös-tengeren, hanem az ĺgéret földjének misztikus határán át akarja vezetni mindazokat, akik elfogadják őt pásztoruknak és vezetőjüknek. Karácsony kezdetén egy tehetetlen csecsemő feküdt a jászolban, a végén pediglen itt áll előttünk az érett férfi, aki harminc rejtőzködő év után megkezdi nyilvános szereplését.

Soha nem felejtem el egy nyári kirándulásunkat még alapiskolás koromból. A strandon egyik osztálytársam rám vetette magát, hogy csak úgy „viccből” a víz alá nyomjon. Bizony, néhány pillanatig eltartott, mire kiszabadítottam magam a szörnyű fogságból, és sikerült kibuknom. Aki átélt már hasonlót, biztosan ismeri az érzést: az ember hirtelen nem hall semmit, nem lát semmit, csak nő, egyre nő benne a legyőzhetetlen vágy, hogy megmentse életét, hogy tudjon végre felbukni, és jó mélyet lélegezni. Biztosan ezért is jelképezi a keresztelőt a vízbe merülés: megszűnik minden életfunkció, hogy aztán újra beinduljanak egy valóban új lélegzetvétellel. „Mert ... meghaltunk a bűnnek – írja Szent Pál levelében a rómaiaknak –, akik megkeresztelkedtünk Jézus Krisztusra ... Eltemettek tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halálból, éppúgy mi is új életet éljünk. Ha ugyanis hasonlókká lettünk hozzá halálának hasonlóságában, úgy majd a feltámadásában is egy leszünk vele.” (Róm 6, 1–5) Ilyen feltámadásnak kellett lennie ennek a karácsonynak is, ezért Betlehem romantikájától a Jordán elkötelezettségéhez vezet, a betlehemi gyermektől a Názáretihez, ki fölött – miközben a folyó vizében állt – az Atya hangja szólalt meg: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”

Áldott új esztendőt kívánok olvasóimnak. Újat az egyre nagyobb Jézus-szeretetben, hogy az Ő segítségével ez az év is egy újabb lépést jelentsen az élet másik partja felé vezető úton.

A szerző római katolikus pap