Carl Ferdinand Braun, a Nobel-díjas ellenség (?)

Nos, Carl Ferdinand Braun élő cáfolata az előítéletnek: Nobel-díjas tudósként az első világháború alatt ellenségnek tekintetvén nem engedték vissza hazájába. Az idős kutató így kényszerű száműze?tésben az Egyesült Államokban fejezte be földi pályafutását. Ő maga aligha lepődött meg élete eme fordulatán, de mit tudhattak a szűkagyú hivatalnokok róla, ha a Nobel-díj bizottsága is ugyan egyik jelentős felfedezéséért javasolta őt a legrangosabb tudományos kitüntetésre, de azt a találmányát, amely gyökeresen megváltoztatta az emberiség életét, amely kialakította mai világunkat, figyelemre sem méltatta?

A 19. és a 20. század fordulója volt a fizika hőskora. Ekkor a tudósok döntő többsége szentül hitte, már mindent tudnak az őket körülvevő világról, pár apró részletkérdés vár tisztázásra. Csakhogy néhány fizikai laboratóriumban beható kísérleteket folytattak egy légritkított üvegcsővel, amelyet egyik megalkotójáról Crookes-féle csőnek neveztek. Ebben olyan jelenségekre figyeltek fel a tudósok, amelyek azt bizonyították, hogy atomok igenis vannak, és a korábbi ismereteket át kell értékelni. Hogy ez az eszköz mennyire meghatározta a huszadik századi fizika fejlődését, arra a legjobb példa, hogy fél tucat Nobel-díjat osztottak ki a benne lejátszódó jelenségek magyarázatáért, többek között Röntgen, Lénárd Fülöp, John Joseph Thomson is ezért vehette át a kitüntetést. Ebből az eszközből alakult ki a neoncső és a röntgenkészülék, valamint – Carl Ferdinand Braunnak köszönhetően – az oszcilloszkóp, a tévékamera felvevőcsöve és a televíziós képernyő. Bár ez utóbbi találmányok jelentőségét csupán az utókor értékelte.

Mai világunk kialakulásának egyik legmeghatározóbb egyénisége a németországi Fuldában született 1850. június 6-án. Egyetemi tanulmányait Marburgban végezte, de közben Berlinben, Magnus mellett is dolgozott. Doktorátusát ugyancsak Berlinben szerzi meg, utána több egyetemen is megfordul. Élete fontos állomása 1879, amikor a strassburgi egyetemen Wilhelm Conrad Röntgen, a későbbi első Nobel-díjas tudós asszisztense lesz. Kutatási területe a fémsókristályok, amelyekről ebben az időben alig tudnak valamit a tudósok. Arról pedig halvány fogalmuk sincs, hogy félvezető tulajdonságaik vannak. Braun életének érdekes adaléka, hogy 1874-ben sikerül felcserélnie az egyetemi munkát a lipcsei gimnázium fizikatanári állásával, amikor felfedezi az első germánium-egyenirányítót, a kristálydetektort, amely olyan fontos szerepet játszik a hamarosan kialakuló rádiózás történetében, hogy hozzásegíti őt a Nobel-díj megszerzéséhez.

1895-től ismét a strassburgi egyetemen dolgozik, ahol a fizikai intézet igazgatója. Ebben az időben találja fel azt a szikratávíró-rendszert, amelyben a rezgőkör és az antenna között induktív kapcsolat volt, míg a vevőkészülék kristálydetektor segítségével vette a kisugárzott jeleket. Ez a találmánya hozta meg számára tizenegy évvel később a Nobel-díjat, amelyet az olasz zsenivel, Gugliemo Marconival közösen vehetett át. Annak nincs nyoma, hogy korábbi kutatásait komolyan vették volna. Pedig egy évvel korábban olyasmire jött rá, ami nélkül mai életünket elképzelni sem tudnánk.

Braun tudományos karrierjét a húrok rezgésének vizsgálatával kezdte. Ebből a témakörből írta doktori értekezését is, később többször is visszatért e témához. 1897-ben szeretett volna egy olyan kisméretű mérőeszközt megszerkeszteni, amely a rezgések vizsgálatára alkalmas. Figyelme a Röntgen-laboratóriumban megismert katódsugárcső felé fordult. Eredetileg ez a berendezés egy nagyjából méternyi üvegcső volt, amelyből a levegőt kiszivattyúzták. A negatív elektródból – katódból – kirepülő elektronok a pozitív elektród – anód – felé áramoltak, miközben enyhén derengő fényt lehetett látni. Braun a készüléket alaposan átalakította: a katód közelébe kondenzátorlemezeket szerelt, hogy a sugarat külső villamos jellel vezérelni lehessen, a csövet ernyőszerűen kitágította, míg az anód helyett az ernyőt fémporral vonta be. Berendezését egy fókuszáló elektromágnessel kiegészítve olyan készüléket nyert, amellyel a vezérlő kondenzátorra kapcsolt bármilyen rezgést követni lehetett. Ebből az ártatlan kis laboratóriumi eszközből szerkesztette meg Braun az elektronika legfontosabb mérőeszközét, az oszcilloszkópot, majd utódai, élükön Vlagyimir Kozma Zworikinnal a tévékamera felvevőcsövét és a -készülék képernyőjét. Azaz a ma ismert televíziót.

A huszadik század elején a technika legnagyobb szenzációja kétségkívül a vezeték nélküli távíró feltalálása volt. Aligha lehet ezen csodálkozni: az irdatlan távolságok egy csapásra megszűntek, az emberek a világ minden pontján egyidejűleg értesülhettek a legfontosabb eseményekről. Ma már kevéssé tudott, de a legendás Titanic egyik legfontosabb vívmánya az volt, hogy egyidejűleg nyomták a Times-t Londonban és a gőzös fedélzetén, épp a szikratávírónak köszönhetően, amellyel az egyes cikkeket továbbították. Emiatt aligha lehet azon csodálkozni, hogy az 1901-ben elsőként kiosztott rangos tudományos kitüntetésnek forró várományosai a készülék megalkotói. Erre 1909-ben került sor, amikor a két tudós teljesen megérdemelten vehette át a fizikai Nobel-díjat. Szomorú közjátéka a sorsnak, hogy a harmadik, Alekszander Sztyepanovics Popov nem érte meg ezt a pillanatot, mivel a cári hatóságok zaklatásai miatt negyvenhat évesen, három évvel korábban meghalt.

Braun álmában sem gondolta volna, hogy ő is zaklatásoknak lehet kitéve. Emiatt nyugodt lelkiismerettel utazott el 1916-ban az Egyesült Államokba. Csakhogy a tengeralattjáró-háború kiterjesztésének hatására az USA is belépett az I. világháborúba, amelynek következtében a hatvanhét éves Nobel-díjas tudós egy csapásra ellenséggé (kémmé?) vált, mozgását korlátozták, nem engedték vissza hazájába. Az intézkedés miatt kényszer-emigránsként New-Yorkban halt meg kilencven évvel ezelőtt, 1918. április 20.-án.

Furcsa fintora a sorsnak, hogy dicső utódai, Vlagyimir Kozma Zworikin és Goldmark C. Péter önként alkottak az Újvilágban, hogy az előbbi elindítsa világhódító útjára az elektronikus, az utóbbi a színes televíziót.