Cannes többször ünnepelte őt

Először 1968-ban, a versenyprogramban szerepelt Sára Sándor önéletrajzi ihletésű klasszikusa, a magyar új hullám e nagy hatású darabja, most a restaurált mozikópia kerül vissza a fesztiválra. A történet főhőse Pásztor Balázs, egy falusi vasutas fia, akit bebörtönzött apja miatt nem vettek fel filmrendezői szakra. Beáll a földmérők közé, így ismeri meg az ötvenes évek magyar falujának keserves történetét, az erőszakos szövetkezetesítést, a kötelező parcellázásokat, de szemtanúja lesz annak is, ahogy a hatalom a tanyasi cigányokkal bánik. 

Ötvenkét év után ezzel a filmmel tér vissza a világ egyik legrangosabb fesztiváljára. Nagy László, a jeles költő annak idején a következőt írta a film kapcsán: „Mindig a nyíltszívű, nyílt eszű bátraké az elsőség az elbukásra, elvérzésre…” Tegnap óta tudja, hogy a Feldobott kő bekerült a mustra programjába. Milyen emlékképek futnak a lelki szemei előtt Cannes-ról?

Kétszer vendégeskedtem a fesztiválon, de mindkét alkalommal olasz színekben. Először a Milarepával, Liliana Cavani rendezésével, másodszor a Magánbűnök, közerkölcsökkel, amelyet olasz–jugoszláv koprodukcióban Jancsó Miklós készített. Cavaninak komoly sikere volt, Jancsó majdnem nyert.

Magyar színész azokban az években fehér hollónak számított a leghíresebb nyugati fesztiválon. Hogyan élte meg, hogy kijutott?

Szerencsés természetem van ilyen szempontból. Ha jó helyzetben voltam, éppen sikeres, akkor sem szállt el az agyam. Nem azt mondom, hogy természetesnek vettem, de jólesett, hogy ott lehettem Cannes-ban. Mondták is az olaszok: „Ne menj vissza Magyarországra, Lajos! Elintézzük neked a vízumot, és maradj Rómában!” De hiába marasztaltak, haza akartam jönni. Mániákusan magyar színész akartam lenni. Színpadon akartam játszani. Nem hittem benne, hogy tökéletesen meg tudnék tanulni egy másik nyelvet úgy, hogy színpadra léphessek vele. Páger Antal is biztatott, de hozzátette: „Tudnod kell, ha elfelejted a szöveget, itthon eszedbe jut a szinonima. Idegen nyelven nem biztos, bármilyen jól megtanulhatod.” Cannes mindenesetre fantasztikus élmény volt. Mindkét alkalommal a Carlton Szállóban laktam a plázson, ahol a sztárokat szállásolták el. Azóta négyszer-ötször jártam Cannes-ban, de már nem a fesztivál vendégeként. Egy barátomnak van ott lakása.

A Feldobott kővel miért nem jutott ki?

Azért, mert nem engedtek. Pedig a Feldobott kővel együtt Jancsó Miklós filmje, a Fényes szelek is bejutott a versenybe. Egy országból két alkotás ritkán versenyez Cannes-ban, és mindkettő esélyes is volt a legjobb film díjára. De akkor még nem osztották meg a díjat, vagy az egyik, vagy a másik film kapta volna. Ezt viszont a zsűri igazságtalannak tartotta. Így jött Luchino Viscontitól az áthidaló javaslat: kapja az a színész, aki mindkét filmben főszerepet játszik. Itthon viszont húzták-halasztották a kiutaztatásomat. A vége az lett, hogy nem mentem. A hivatalos indoklás az volt, hogy nem tudok utazni, mert vidéken forgatok. Én meg közben Pesten lötyögtem.

Egymás után négy filmben játszott 1967 és 68 között. A Feldobott kőben, a Fényes szelekben, Mészáros Márta Holdudvarában és a Makk Károly rendezte Isten és ember előttben. Harmad-negyedéves főiskolásként felfogta egyáltalán, hogy kikkel dolgozik és milyen korszakalkotó művekben?

Nem mondhatom, hogy észre sem vettem. Igen, mindenről tudtam. A Sára-film egyébként nagyon nehéz körülmények között forgott az Alföldön. A Madách Színházban akkor az Örvény című orosz darabban játszottam egy kábítószeres fiút. Álmaim álma teljesült, hogy főiskolásként oda kerültem, hiszen gimnazistaként ott láttam Gábor Miklós legendás Hamletjét, és nem sokkal később már vele játszhattam. Majd Gobbi Hildával, Ajtay Andorral és a többi nagy színésszel. Egészen rendkívüli helyzet volt az. Boldog voltam. A pálya buktatói, nehézségei, a kínok-keservek később jöttek, amikor úgy éreztem… nem is, hogy kimentem a divatból, hanem hogy… érdemtelenül nem vagyok olyan fontos. Visszatérve a Feldobott kőre: senkit nem lepett meg, hogy „fentről” korrekciókat kértek a filmben. Sára Sándor a végén változtatott is egy kicsit, de a film lényege sértetlen maradt. Nagyon ügyesen és átverősen oldotta meg a helyzetet. A film közepénél kihagyott egy mondatot.

Visconti később számolt is önnel. Thomas Mann regényét, A kiválasztottat akarta filmre vinni, és a főszerepet önnek szánta. Eljött Budapestre, látta a Madách Színházban, találkoztak, kint volt nála Rómában, Milánóban, Ischia szigetén.

Heteket, hónapokat töltöttem nála. Valóban velem tervezte a filmet. Már itthon voltam, amikor egy nap Makk Károlyt hívtam telefonon. Ő mondta, hogy: „Papikám, van egy rossz hírem. Visconti meghalt.” A lehetőség pedig elúszott.

A Magánbűnök, közerkölcsök forgatása előtt is kint töltött másfél-két hónapot Rómában, míg az olaszok koprodukciót nem kötöttek a jugoszlávokkal.

Sokáig a forgatás helyszíne sem volt biztos. Hosszú időbe telt, míg eldőlt, hogy Szlovénia Ormos nevű falujában, a magyar határ közelében zajlanak majd a felvételek. Akkor Miklóssal laktam Rómában. Azt mondta egy este: „Csinálj magadnak valami programot, nekem dolgom van.” Jó. Felhívtam Liliana Cavanit, hogy ráérek, menjünk el valahova. Mire ő: Pier Paolo Pasolini partit tart, szívesen venné, ha én is ott lennék. Megkaptam a címet, taxiba ültem, és innen nézve ez tényleg hihetetlen… ott állt a ház előtt egy kellemes megjelenésű úr, két csinos hölggyel. „Szintén Pier Paolóhoz?” – kérdezte. Mondom, igen. Bemutatkoztunk. Mondja a nevét: Bernardo Bertolucci. Természetesen Jancsó Miklós is ott volt a partin. Nem akarta elárulni, hova megy, mert nem tudta, meg vagyok-e híva. Egyébként azon az estén is többen rá akartak beszélni, hogy maradjak Olaszországban. Eduardo de Filippo, a híres színpadi szerző is szentül meg volt győződve róla, hogy gyorsan megtanulok olaszul. De végignéztem a környezetemben, és azt láttam, ha egy barátom Nyugaton maradt, folyamatosan zaklatták a családját. Nekem meg itthon boldog volt a magánéletem, megszületett Edit, a lányom, és ma is boldogan élünk. Úgyhogy nincs bennem fájdalom, csak néha eszembe jut, hogy bizonyára másképpen alakult volna az életem, ha kint maradok.

Nagykanizsán, értelmiségi szülők gyermekeként felnőve menynyire mozgott otthonosan a Feldobott kő forgatási helyszínein? A magyar ugaron, a felparcellázott földeken, a Pécs melletti cigánytelepen?

A Sára-film nagy feladat volt. Az első mozifilmem. Előtte Esztergályos Károlynál szerepeltem, tévéfilmben. Azt gondoltam, minden filmforgatás olyan nehézségekkel jár, mint a Feldobott kő. Rossz körülmények között dolgoztunk, én mégis rendkívül boldog voltam, hogy Sára engem választott a szerepre. Volt ugyanis a Hungarofilmnél egy vezető beosztásban levő ember, aki azt mondta, nem leszek jó erre a szerepre. Sára küzdött értem. Minden körülmények között kitartott mellettem. Ajánlhattak neki bárkit, velem akarta leforgatni a filmet. Végül belementek. Tipikus magyar sors, amit játszom a filmben. Emlékszem, a vonatjelenetet késő ősszel vettük fel. Majd megfagytam egy szál ingben. De kibírtam, mert nagyon fiatal voltam. Mondok egy furcsát. Sokak ideálja volt akkor James Dean. A Filmmúzeumban láttam a filmjeit. Teljesen elájultam tőle. Kicsit nagyképű, amit mondok: úgy álltam a dolgokhoz, mint ő. Az életem és a szerepeim közel voltak egymáshoz. Pedig nem volt sem kocsim, sem piros bőrdzsekim.

Volt viszont piros inge, a Fényes szelekben. Egyébként pedig sokáig szolid, becsületes, fehér inges ifjúkat játszott.

A piros ing Jancsó Miklós ötlete volt. Fent voltam náluk, a lakásukban, ott volt a fia, Nyika piros ingben. Kérdeztem tőle, hol vette? „A papa hozta Párizsból” – mondta. Mire Miklós: „Igen, én hoztam, és a Lajos ebben az ingben fog játszani.” Aminek én nagyon megörültem, hiszen nagyon kevés embernek volt piros inge azokban az években. A nadrág a sajátom volt. Ma nincs piros ingem, csak piros tornacipőm. A fehér inget is nagyon szeretem.

Jancsó Miklós révén játszott először Törőcsik Marival. Megilletődött?

A legelső emlékem róla: kis srácként a szüleim felhoztak Pestre, a régi-régi Nemzetibe. A Peer Gyntöt láttuk, Mari Solvejget játszotta. Boldog voltam, hogy ilyen színházban lehetek. A hosszú szünetben, mivel várni kellett az átdíszítésre, pereces járt körbe-körbe. Teljesen meghatódtam, hogy színházban vagyok, kiket látok, hiszen addig csak az újságokból ismertem őket. Rajongással néztem Törőcsik Marit is. Ez az élmény is nyilván közrejátszott abban, hogy színész legyek. Nagyon szerettem utánozni az embereket, és úgy éreztem, a színészek színesebb életet élnek, hiszen festett világban mozognak. Nekem ez nagyon megtetszett.

Legutóbb a Pesti és a Karinthy Színházban láthatta a közönség, de az elmúlt két évben már nem vállalt szerepet. Elfáradt, megunta, visszavonult?

Azután, hogy abbahagytam a Játékszín igazgatását, jöttek még ajánlatok egy ideig. De ahogy kimondtam, hogy kész, vége, ennyi volt, elapadtak. Lehet, hogy nem kellett volna olyan nagyon hangoztatnom, hogy visszavonulok. Karinthy Marci színházában a Szembesítésben játszottam. Azt nagyon szerettem, pedig negatív szerepet kaptam. Korábban mindig pozitív hős voltam, fehér ingben, vagy Jancsónál pirosban, mint forradalmi lelkületű fiatal. Aztán bekerültem egy sorozatba is. Örültem a felkérésnek, csak nyár volt, rekkenő hőség. Tíz-tizenkét órákat forgattunk naponta, és az orvosom azt mondta: „Lajos, ha nem feltétlenül fontos, akkor inkább ne!” Én meg hallgattam rá. És szép lassan leszoknak az emberről.

Maradt a szaxofon?

Már jó ideje nem fújtam, de nemrég beszéltem a tanárnőmmel, és azt mondta: „Itt az ideje, hogy visszatérjünk a hangszerhez!” Az orvosom is biztat: „Fújjad, Lajos, hidd el, hogy jót fog tenni!” Dilettáns vagyok a zenében, a hangszerben, de nekem így is örömet szerez. Dalocskákat játszom és filmzenéket. Ez a mániám. Arra pedig, amit a filmekben és a színházakban kaptam, csak azt tudom mondani: jó volt, jó volt, nagyon jó! Hálás vagyok a sorsnak, hogy nagy rendezőkkel és remek partnerekkel dolgozhattam.

A szerző a Vasárnap munkatársa