Bús lelkek terápiás zenéje

Dočista című, pár napja megjelent tizenkettedik albumukkal ismét az alternatív mezőny sűrűjében találhatják magukat, mert nem valószínű, hogy gyakran játszani fogják a rádiók ezeket a dalokat. Megkockáztatom, hogy külön-külön nem is okoznak akkora élményt, mint egyben, vagyis konceptlemezről van szó, ami önmagában is szembemegy a trendekkel. Manapság ugyanis az előadók egyenként indítják versenybe dalaikat a Spotifyon és más platformokon, mert azt vallják, hogy egyre kevesebb embernek van türelme végighallgatni egy egész albumot.

Ezen kevesekhez szólok most. Kezdjük ott, hogy ez csak első blikkre popzene, nem igazán lehet címkét ragasztani rá. Egy kis Portishead, Laurie Anderson, korai Massive Attack – ilyesmivel próbálkoztak a kritikusok anno. A Longitalnál mindig is összetartozott az elektronika és az akusztika, a múlt és a jelen, dzsessz, rock, trip-hop és ambient. Először egyfajta dekonstrukción esik át egy-egy téma, elemeire szedik szét, majd újra összerakják, mint a legót. A lényeg a folyamat, a textúra, a lebegős, hipnotikus hangzás.

Daniel Salontay, a duó egyik fele Amerikában tanult dzsesszgitározni, aztán mikor hazatért, saját világot kezdett építeni egy Shina nevű basszusgitáros énekesnővel – akivel az életben is párt alkotnak – valamint egy laptoppal, amelyen az alapok szóltak. A dalforma hagyományos maradt, de eltűntek a szólók, a gitárt gyakran csellóvonóval bolondították meg, a basszus pontos és fantáziadús volt. Húsz év alatt nekik is voltak különböző korszakaik – ezeket most nincs hely elemezni. Lényeg, hogy egy idő után úgy gondolták, a mai ember már elalszik a csöndes zenén, igényli a folyamatos aládübörgést. A végeredmény a dzsesszrajongóknak ugyanúgy bejött, mint a poszthippiknek, vagy akár a modern tánczenéken nevelkedett fiatalabbaknak. Aligha van nálunk a Longitalnál költőibb zenekar. Shina metafórákkal teli dalszövegei egyértelműen irodalmi alkotások, Dano dallamai pedig úgy ölelik körül őket, mint jó termőföld a vetőmagot. A pszichedélia és a dallam összekapaszkodik, a gépi alap pedig hol színezi, hol pedig ellenpontozza a zenei folyamatokat.

Az új album – rátérek – a hűséges rajongóknak is meglepetés, mert az eddiginél sokkal több rajta az elektronika. Összeálltak ugyanis egy Andrej Bako nevű, Londonban élő producerrel és hangmágussal, aki főleg kísérleti elektronikában jó, de dolgozott együtt a Massive Attack egyik énekesnőjével is. Hármasban készítették el az albumot, amelyen Shina alig-alig basszusgitározik, a kütyük szinte teljesen átveszik a hatalmat – bár látatlanban nehéz megkülönböztetni a torzított gitárokat a géphangoktól. Ezért is lesz érdekes a trió csütörtöki (szept. 29.) pozsonyi lemezbemutató koncertje a Dunán horgonyzó Pink Whale nevű új helyen.

A Dočista dalai monotonnak tűnő, repetitív szekvenciákból állnak össze, az egymásra épülő elektronikus rétegekre érkezik az ének, amely inkább kántálás, ritmusos szövegmondás. Ezt az albumot nem tanácsos háttérzeneként kezelni, teljes figyelmet igényel. Van rajta például egy hétperces instrumentális felvétel is – talán az egyetlen ilyen a Longital történetében – , amelyben Andrej Bako alaposan kibontakozhat. Az utolsó, Na konci hudby című dalban pedig Dano nyilvánul meg szövegíróként és énekesként. Ez lett a korong legmerészebb, legizgalmasabb száma.

Az összhatás felér egy zeneterápiával, elsősorban azok számára, akik szomorúak, elegük van mindenből, megfogadták, hogy nem néznek tévéhíradót. De azok is felkaphatják a fejüket, akik úgy érzik, semmi érdekes nem történik a hazai könnyű- zenében. Nehéz megítélni, mennyi ebben az ösztönös zsenialitás, és mennyi a rafinált tudatosság, de az egész olyan személyesnek tűnik, emellett olyan következetes rendszert alkot, hogy azonnal elkapja a hallgatót.

Én a magam részéről ritkán érzek hazafias büszkeséget ebben az elátkozott országban, de a Dočista meghallgatása után elégedetten húztam ki magam.