A trió és a fantasztikus négyes

<p>Már-már úgy tűnt, a Longital mostanában egy helyben toporog. Persze sokan mit nem adnának ilyen kreatív toporgásért!&nbsp;</p>

Sietek leszögezni: a hideg kiráz attól, amikor egy-egy rockzenekar szimfonikusokkal, vonósokkal, népes vegyeskórussal vagy egyéb komolyzenei hadtesttel veszi körül magát. Szerintem nagyon kevés ilyen próbálkozás sikerült jól, legtöbb esetben csak arra ment ki a „játék”, hogy a rocksztárok fontosabbnak, komolyabbnak tüntessék fel saját dalaikat egy másik, fontosabb és komolyabb műfaj zenészeinek segítségével. Akik esetleg elnézően mosolyogtak rajtuk a felvételek szünetében. A komolyzenéről keveset tudó néptömegek pedig hálásan csápoltak a monstre koncerteken, hiszen színpadi látványnak sem utolsó egy-egy ilyen kollaboráció. Direkt nem sorolok most neveket, aki szereti az ilyesmit, hallgassa nyugodtan. Nos, e negatív prekoncepcióm miatt félve tettem be a lejátszóba ezt a korongot. Mert mégiscsak a kedvenc pozsonyi formációmról van szó, amelyet legalább tizenkét éve imádok. Minden megvan tőlük, minden villamossal elérhető koncertjükön ott vagyok, sőt pár éve azért mentem ki a Sziget fesztiválra déli tizenkettőkor, hogy ott is láthassam őket. (A lassan motozó beengedő emberek miatt végül lekéstem a koncertet, de a szándék megvolt). A Longital idén tizenöt éves. Kettesben kezdték, (Shina, a basszgitáros lány és Daniel Salontay, a gitáros az életben is párt alkotnak), néhány évvel ezelőtt kiegészültek egy harmadik emberrel, mert megunták a dobalapot szolgáltató addigi társulat, a laptopot. Bátran kísérleteznek, széttördelik és elektronikával ötvözik a hagyományos dalformát, egyéni stílust alakítottak ki, külföldre is sokat járnak koncertezni, és már az USA-ban is felfigyeltek rájuk. Zenéjükben találkozik a pop, a jazz, az indie gitárzene, a trip-hop és az ambient, és még ki tudja, mi minden. Valahogy mindig olyanok a dalaik, mintha a jövő évtized zenéjét hallanánk. A tavaly őszi pozsonyi Konvergencie fesztiválon az-tán, nagy meglepetést okozva, egy vonósnégyessel vonultak fel a színpadra. Erről a koncertről is lecsúsztam, de szerencsére rögzítették, ez az anyag jelent most meg CD-n, apró javításokkal, profin masterolva. Szóval adott a formáció eddigi életművének legjava, a hagyományos szvit-formában újragondolva. Nézzük, mit mond a lexikon: a szvitben az egyenként lezárt, de a műben mégis összetartozó tételből álló alkotások ciklikus formát képeznek. A szvit nem más, mint tánczenék összefüggő sorozata. A tételek a gyors-lassú-gyors táncpárosítás hagyományát követik. Nos, ily módon rakták szépen egymás mellé saját „tételeiket”a Longital tagjai. Ahol eddig elektronikus hangmintákkal oldották meg az alapokat, ott most vonósok szólnak, hol staccato, hol legato, támogatva a pop-rock formációt, vagy éppen feleselve neki. Energikus, de kellemes sodrású az egész, szinte masszírozza hallójáratainkat. A hangszerelés rendkívül invenciózus, nem túldíszített, a gitár és a basszusgitár szinte összeolvad a klasszikus hangszerekkel, senki sem nyomja el a másikat, mindenki egyformán fontos ebben a fura csapatban. A már ismert dalok új sorrendbe rakva más dimenzióba kerülnek, kommunikálnak egymással, többlettartalmat kapnak, és tényleg olyan az egész, mintha egy új, tíz tételes mű született volna. Shina dalszövegei egy külön dolgozatot is megérdemelnének, mivel egyike azon keveseknek, akik úgy írnak értelmes szöveget, hogy nem erőszakolják meg a dallamot. A harmadik Longital-tag, Marián Slávka nemcsak dobol, hanem billentyűs hangszereken is játszik, szóval van itt hang bőven, hiszen már trióban is kitesznek egy négy tagú zenekart, a kezdeti évek minimalizmusához képest. Mégsem érezzük soknak, amit hallunk. Soroljuk fel a vonósnégyes tagjait is, mert nagyon megérdemlik: Štefan Filas (első hegedű), Milan Adamec (hegedű), Slavo Solovic (brácsa) Jozef Lupták (cselló). A hangmérnök Martin Čema volt, neki is jár a kalapemelés. Szóval ez a kísérlet sikerült. Talán pont azért, mert nem tolták túl a dolgot, nem erőlködtek, csak jó ízléssel összerakták, amijük volt. És biztos vagyok benne, hogy a klasszikus zenészeknek is élmény volt az az est. (A népes csapat azóta már több városban előadta a Longital Suita című művet, ha nem élveznék, nyilván nem csinálnák). Aki még soha semmit nem hallott a Longitaltól, és ezzel az albummal kezdi az ismerkedést, az is jól jár, hiszen olyasmit hall, ami kinyithatja ama bizonyos, komolyzenéhez vezető kapukat. A klasszikus, vonósnégyesekre hangszerelt művek kedvelői pedig rádöbbenhetnek arra, hogy a könnyűzenében is történnek csuda dolgok, nem kell lefitymálni ezt a műfajt, csak azért, mert a kereskedelmi rádiók szemetet játszanak. (Longital Suita, Slnko Records, 2016) 
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!