Bot és vászon

Magamnak is furcsa, hogy a hokiról kezdek írni én, ki azt sem tudtam, miben különbözik a focitól, míg fiam tapintatosan fülembe nem suttogta, nem csak a bot, anyuka, nézd, lábukon korcsolya, s nem stoplis cipő... Aha! S mire hozta a hírt a konyhába, hogy világbajnok lett Szlovákia, már valamit sejtettem, mert a ház, az utca remegett, hogy bajnokok lettünk, gyerekek, s fürge észjárásommal következtettem. Örülni kezdtem magam is nyomban. Bizony, én! S örültem mindaddig, míg barátném finnyogni nem kezdett, hogy ugyan mi közöm nekem ezekhez. S hogy oda ne rohanjon, fel akarják zászlózni az országot – ezért? Miért ne, jutott eszembe, mert ha ezért nem, akkor miért? Politikai pártok versenye nemzeti zászlókat lengetve természetesb? Annyiban mindenesetre több a közöm ezekhez, amennyiben itt élek, s végre félévnyi munkám ára, mely elmegy ez ország adójára, megtérülve látszik némileg. Ez az első eset, hogy konkrét értelmet nyert az én adófizető polgárságom. Egyszer örültem volna hokinak életemben, s hamar elszomorodtam. Eszembe jutott a nemrégi eset, hogy mi, ezek mutogattunk azokra, minek a sok zászló, a kokárda – tényleg, minek is? – azért? Most mi, azok mutogatunk ezekre, hát jó, hadd örüljenek egyszer, de minek a zászló – ezért? Pedig kinek-kinek a maga zászlaja, ha becses, s ha van miért lobognia, lobog s lobogni hagy. Fáj nekünk, ha bántanak, fáj, ha kritikát mondanak – milyet, hát persze, hogy butát –, ugrunk rá, mint éji vad azonnal. S egy percig sem gondolunk ama Deáknéval, kinek silány textilipari termékéhez a nem éppen veretes jellemet szokták hasonlítani. Füstölgök magamban én magam – hisz nem vagyok különb a vásznánál –, bennem is a kutyavér: magyar, oláh, szláv ökörség mindigre egy ökörség marad, csak az utóbbi kettő nem bosszant annyira. De mily jól ragadta meg az ember fia a hokit, mikor azt mondta, nem csak bot, anyuka... Bizony, bot és vászon. De nem csak bot és vászon. Zászló. Aki nem hiszi, kérdezze meg Kosztolányit. Ő magyar.