Boldog embernek tartja magát

„Tudtam, hogy kell valamit csinálni, ami megfogja a falu népét”Somogyi Tibor felvételeKevés lenne a hely felsorolni, mi minden fért bele ebbe a munkával töltött öt évtizedbe, de talán az is jelzi az ismert hazai néprajzkutató, a Zoboralja és a Nyitra-vidék fáradhatatlan „kincsgyűjtőjének” munkáját, hogy Párta, Párta – Zoboralji lakodalmas című összeállításáért a zoboralji csoporttal együtt 1985-ben Kecskeméten UNESCO-díjat kapott, munkásságáért 2000-ben Életfa-díjjal jutalmazták, 2002-ben Csáky Pál akkori kormányalelnök ezüstplakettel tüntette ki.

A gazdag életpálya és a jubileum egyaránt jó okot szolgáltatott arra, hogy Jókai Mária a májusi Múzeumi Szalon vendégszékébe üljön a pozsonyi Brämer-kúriában, ahol a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma beszélgetősorozatának állandó házigazdája, Miklósi Péter kérdezte életéről, pályájáról.

„Elégedett vagyok, boldog embernek érzem magam” – összegezte életének hét évtizedét Jókai Mária. Mint mondta, a hagyományok ápolása soha nem volt tőle idegen, mivel falun nőtt fel. Igaz, gyerekkorában sokáig a „fellegekben járt”, árulta el: légikisaszszony szeretett volna lenni, később bányász, majd kalauz, és irigykedett a fiúkra, mert elvitték őket katonának, és így „ingyen mehettek az ország távoli sarkaiba, és sok új vidéket ismerhettek meg”.

A néprajzkutatóval rövid képzeletbeli sétát is tehetett a közönség szülőfalujában, Ahán, megismerkedve a látnivalókkal. Nosztalgiával idézte fel gyerekkora faluját, amely karácsony reggelén a frissen sült mákos és diós kalácsok fenséges illatában úszott, aratás idején pedig a kaszát fenő férfiak töltötték meg „kopogó ritmussal”.

Mesélt a szüleiről is meg arról, hogy tulajdonképpen véletlenül lett belőle tanító. A tanítás mellett mindig talált magának „pluszmunkát” is: Kálazon tánccsoportot, Gímesen folklórcsoportot alakított, mert „tudtam, hogy kell valamit csinálni, ami megfogja a falu népét, hogy fontos legyen nekik a kultúra”. 1962-ben, amikor Gímesre került, még élt a faluban például a villőzés és a tananajozás szokása. A néprajzi gyűjtéshez saját bevallása szerint az az országos mozgalom adott számára komoly lökést, amely a hetvenes években indult. „Nagyon jókor jött – véli Jókai Mária –, évek hosszú során gyűjtöttünk, hajtott bennünket a tudásvágy, a kíváncsiság, a lelkesedés, hogy mi van Zoboralján vagy Gömörben.” Ma is lenne még mit gyűjteni, mondta, de ezt a munkát nem lehet „alulról kezdeményezni”. Úgy véli, mindenképpen kellene egy szakcsoport, amely a gyűjtéseket irányítja. Elszomorítja, hogy azt látja: a mai fiatal nemzedékben nincs akkora érdeklődés a hagyományok iránt, pedig „a hagyományok tisztelete nélkül nem teljes egy élet, e nélkül nagyon szegények, elesettek és elhagyottak leszünk, eltemetjük magunkat”. Szerinte rá kellene ébreszteni a fiatalokat arra, hogy a hagyományok ápolása, őrzése küldetés, és az elődeinkkel szembeni kötelesség is.

„Ha gazdag lennék, vennék egy tájházat, ott foglalkoznék a fiatalokkal” – árulta el. Nagyon szereti a földet is: „jó gazdálkodó lettem volna“, állítja magáról, és kiapadhatatlan energiáit látva egy pillanatig sem kételkedünk szavaiban. Egyedül él, de nem magányos, állítja. Szerencsére vannak a környezetében olyan emberek, akiket felkereshet, akikkel beszélgethet, mert ezt fontosnak tartja. „Kell a magány is – mondta –, de olyankor meglódul a fantáziám, gondolatban szerintem már a Holdon is voltam.”

Unatkozni most, hetvenévesen sincs ideje, hiszen mint megjegyezte, nagyon sok még a tennivalója. „Ott vannak a gyönyörű népénekek. Ha ezek elfelejtődnek, még szegényebb lesz a falusi emberek élete. Ezeket kellene összegyűjteni és kiadni.”

A Múzeumi Szalon vendégei mindig ajándékkal érkeznek, általában olyasmivel lepik meg a múzeumot, ami a személyükhöz, a munkájukhoz kötődik. Jókai Mária igazi gyönyörűségeket hozott: egy vízfolyásos hímzésű, támlás csipkéjű kendőt, amelyet még az édesanyja készített, s amelyet a falusi lányok régen évente két alkalommal viseltek: az éjféli misén és feltámadás napján. A másik darab egy Zsitva menti piros hímzésű vászonkendő – ilyen kendővel kötötték a falusi asszonyok a karjukra csecsemőjüket, amikor a mezőre mentek.