Bohémek a kőbányában

VOJTEK KATALIN

Rendezője a film világából ismert Robert Dronhelm, aki ugyanezt a darabot pár éve Anna Netrebkóval és Rolando Villazónnal vitte filmvászonra.

Dronhelm nem élt a manapság oly divatos, már-már kötelezőnek tekintett aktualizálás lehetőségével. Mint nyilatkozta, nem látta semmi értelmét, hogy a hősnőt AIDS-szel küldje a másvilágra. Szigorúan tartotta magát Puccini instrukcióihoz, mindössze annyiban tért el a szerző koncepciójától, hogy az ő Mimije egy ravasz nőcske, aki számításból csábítja el Rodolfót, mivel tudja, hogy gazdag nagybácsija van. A baj az, hogy a gazdag nagybácsi csupán a Puccini-operát ihlető Murger-regényben létezik, amelyet – pár vájtfülűt leszámítva – a nézők nem ismernek. Még maga Dronhelm sem igazán, mert, mint bevallotta, annyira untatta, hogy nem volt képes végigolvasni. Így aztán kissé furcsának tűnhet, hogy Mimi égő gyertyával megy fel az emeletre, majd a bohémek műterme előtt gyorsan eloltja, hogy tüzet kérhessen a költőtől. De ha meggondoljuk, mennyire magányos tud lenni az ember karácsony este, egyedül egy sivár, jéghideg padlásszobában, ezt a sorsot segítő, apró női trükköt könnyű szívvel megbocsátjuk Miminek.

A Bohémélet szinte elképzelhetetlen behavazott díszletek és tüllfüggönyre vetített havazás nélkül. Az utóbbi az óriási szabadtéri színpadon kivitelezhetetlen, de nem is hiányzik. Pótolja a grandiózus látvány, a színpompás show, amelyről a fesztivál kezdete, 1996 óta Manfred Waba gondoskodik hatalmas méretű, trükkös díszleteivel, szétnyíló, s így újabb helyszínt láttató házsoraival, helyet cserélő, „sétáló” épületeivel. S bár alaposan besegítenek Barbara Langbein kosztümjei és Michael Grundner fénydizájnja, úgy látszik, Dronhelm nem bízik eléggé a látványban, mert a háttérre kivetítteti a főszereplőket, arcuk minden rezdülése az utolsó sorból is látható. Hogy erre szükség van-e, efelől megoszlanak a vélemények. Néha illúziókeltőbb, ha a néző a fantáziájára támaszkodhat, különösen a légies, tüdőbaj sorvasztotta Mimi pufók megformálói esetében.

Ami a szereplőket illeti, egészen fiatalok, korban körülbelül megfelelnek a Murger-regény hőseinek. Nemcsak intakt hangjukban gyönyörködhet a néző, hanem énekeseknél szokatlanul jó játékukban is, színészi teljesítményükön meglátszik a minden részletre kiterjedő rendezői irányítás. A fesztivál szervezői eddig főleg Közép- és Kelet-Európa ígéretes ifjú tehetségei közül válogattak, dicséretes módon a hazai, osztrák utánpótlásról sem feledkezve meg. A mostani szereplők között már kanadai és amerikai is található. St. Margarethen nem a sztárok helye, mégis a hármas szereposztás egyik Mimije már most annak számít. A román Cristina Pasaroiu számos nagy énekverseny győztese, olyan hírességekkel lépett fel, mint Villazón és Joseph Calleja. Bár a hazaiaknak drukkolva sajnálkozhat az ember, hogy már évek óta nem a pozsonyi zenészek ülnek a zenekarban, el kell ismerni, hogy a romániai vendégmuzsikusok értik a dolgukat, jól játszanak.

Még azok a finnyás ízlésű zenekedvelők is, akik a nyári operafesztiválokat a szórakoztató tömegkultúra kategóriájába sorolják és nagyon nem szeretik, elismerik, hogy St. Margarethennek különleges varázsa van. A római kori kőfejtő, ahol a szabadtéri színpad található, fantasztikus filmek holdbéli tájait idéző atmoszférát áraszt. A fenségesen komor háttér előtt a szünetekben zajlik az élet, a helyi borokat, frissítőket kínáló kioszkok előtt nyüzsög a tömeg. Évente 220 ezer látogatója van az előadásoknak, csaknem minden este megtelik a több mint 4600 személyt befogadó nézőtér. A közönség zömét osztrákok alkotják. Ki tudja, ha nálunk lenne egy hasonló rendezvény, eljönnének-e a hazaiak ennyien?