Bezárják a Steiner antikváriumot!

Amióta az eszemet tudom, a pozsonyi Ventur utcában volt a Steiner antikvárium. Zsenge koromból is van róla emlékem. Apámmal többször jártam ott. Az akkori üzletvezető Steiner Vili bácsi volt, akinek – a család java részétől eltérően – sikerült túlélnie a holokausztot. Az 1847-ben alapított üzlet 1880-tól működött a Ventur utca 20. alatt. A második világháború alatt arizálták, 1948 után pedig újra elvették – ezúttal államosítás címén. Habár ezt követően sokáig propagandaanyagot és holmi kommunista ikonféleségeket árultak ott, számomra továbbra is ez volt a Steiner-üzlet, s gondolom, nem voltam ezzel egyedül. A váltás után Steiner Selma és tulajdonostársa, Dagmar Ložeková – nem csekély erőfeszítések árán – régi helyén újra visszaállították az üzletet, amely tulajdonképpen nem is csupán üzlet, több annál: társadalmi intézmény, találkozóhely, pozsonyi jellegzetesség.

És most, nem tisztán követhető folyamatok eredményeként, vége ennek a történetnek. Úgy tűnik, a ház új tulajdonosának a hagyománytisztelethez és az ehhez hasonló értékekhez nem sok köze van. Jogilag persze minden rendben, csak hát, ugye, az élet nem csupán paragrafusokból áll.

Az üzlet tulajdonosai minden követ megmozgattak – ugye, könnyű rájönni, hogy hiába. A város, amelynek mindenképpen érdekében állna, hogy a helyi hagyományokat (is) ápolja, védje és életben tartsa, nem tárgyal velük. Mert hát pénz beszél, kutya ugat. A magántulajdon szent, a tulajdonos azt tesz, amit akar. Például megfizethetetlen albérleti díjat követel. És miután a hagyománytiszteletre, erkölcsre, adott szó, ígéret betartására nincsen törvény (s ha van, kibúvó is akad hozzá bőven), nincs mit tenni, a Steiner antikváriumot hagyományos helyén be kell zárni.

Furcsa helyzet állt elő: előbb a fasizmus, utána jó negyven évig a kommunizmus rombolt, s bár a váltás után sok mindent sikerült visszavarázsolni, mégis, végeredményben mi változott? A rombolás folytatódik, ezúttal tőke fedőnév alatt. A Steiner könyvesbolt ugyanis nem az egyetlen eset, csak a többinél talán feltűnőbb, rikítóbb példa. Arról már nem is beszélve, hogy a méretre készült berendezéssel mennyire nehéz költözködni, hogy ez hónapokat vesz igénybe, s hogy mekkora anyagi kárral jár (bevétel nincs, a költözést, a raktárt és az új berendezést viszont fizetni kell). Ennél sokkal nagyobb kár azonban az, amit nem lehet pénzben kifejezni: a hagyományrombolás, a város történelmével való tiszteletlen bánásmód, az a törtető, primitív kapitalista szemlélet, amely kizárólag saját hasznot tartja értéknek. Másutt (a fejlett, nyugati országokra gondolok, amelyekhez annyira tartozni szeretnénk) ezen már szerencsésen túlestek, rájöttek, hogy a lokálpatriotizmus is lehet üzlet, hogy a hagyományok ápolásának támogatása, bár közvetlenül keveset hoz a konyhára, már középtávon kifizetődő. Ez ráadásul a kulturáltság mércéje.

ĺgy is tönkre lehet tenni egy várost. Sírok tűntek el, majd házak, egész utcasorok, sőt városnegyedek. Most a hamvaikból újjáteremtett régi üzletek vannak soron? Mi lesz utódainkkal, ha elvágjuk gyökereinket?

Ha múltunk emlékeit a haladás nevében föladjuk, hamarosan szellemi hajléktalanokká válunk. Ezt akarjuk?