Beteg a világ, gyógyulnia kell végre

Karlovy Vary a koronavírus idején nyitotta meg kapuit a világ filmrendezői előtt, a versenyszekció határai azonban ennél szorosabbak voltak: Berlinnel, Cannes-nal és Velencével ellentétben itt elsősorban a közép-kelet-európai filmeké a terep. Az idei válogatásba négy cseh–szlovák koprodukció is bekerült, mellettük egy-egy horvát és kanadai alkotás, valamint hat nyugat-európai. Közülük kettőnél merült csak fel a kérdés, hogy ez vajon milyen szempontok alapján nyert zöld utat a fesztiválra? Az egyik a szlovák Miro Remo Szerelem a motorházfedél alatt című rendezése, amely dokumentumjellegénél fogva is kilógott a versenyfilmek közül. Főhőse, bányászmúltját vissza nem sírva, naphosszat a háza melletti szerelőműhelyben bütyköli elnyűhetetlen kocsiját, amellyel élete új párját versenyezteti dél-morvaországi terepeken. Megszállottsága mindent felülír, még a szerencsétlenül alakult magánéletét is. A múlt traumáit próbálja kitörölni az emlékezetéből, de hiábavaló minden ez irányú igyekezete. Sovány a történet, megmérettetett és könnyűnek találtatott.

Claudio Cupellini kétórás posztapokaliptikus sci-fije, a Fiaink földje is fura érzetet keltett a nézőben. Főhőse, a névtelen kamaszfiú afféle olasz „festett madár”, távoli rokona Jerzy Kosinski minden földi poklot megjárt, második világháborús földeken vándorló kisfiújának. Ez utóbbit sötét haja és kreol bőre sodorja szörnyűséges helyzetekbe, az olasz „farkaskölyköt” a nyomorúsága, a gyökértelensége – a civilizáció végnapjaiban. Mindketten az életben maradásukért küzdenek, csak éppen más pontján a világnak, és egészen más körülmények között. Cupellini szeretet nélkül felnőtt, minden rosszra kapható, szinte elvetemült vadóca kegyetlen és ellenséges világban cseperedett fel, és kiélezett helyzetekben e szerint is cselekszik, amíg ő maga is szembe nem néz a halállal. Képregény alapján készült a film, amelynek minden perce riasztóan embertelen. A sok öldöklés, pusztítás, megaláztatás láttán, az egymást követő bizarr, brutális és sokkoló jelenet után feldúlt lélekkel próbálja megfejteni a néző, hogy vajon milyen céllal forgathatta le a filmet a rendező? A rémálmát akarta megmutatni? Netán azt, hogy a világ már rég a vesztébe rohan? Vagy hogy ember embernek lett farkasa? 

Igazán mély gondolatokat a cseh Erika Hníková rendezése, az Életünk minden perce ébreszthetett a nézőben. Egy szlovák házaspár négyéves kisfia a film főhőse, akiből a szülei egyszerre élsportolót és tökéletes embert akarnak formálni. Zsenge kora ellenére szigorú ritmus szerint kell élnie, mintha csak a nap minden percét katonai kiképzőtáborban töltené. Mozgáskészségét és intellektusát a kamevéda (a sikerre való nevelés tudománya) szerint fejlesztik. Családi életüket is teljesen alávetik ennek a nevelési módszernek. Edzés és játék között a leghalványabb határt is eltörölték, az önfeledt reggeli beszélgetések helyett még az asztal mellett is mentális gyakorlatokat végeznek. Férj és feleség ugyanazt a drillt képviseli: fizikailag és szellemileg a legmagasabb csúcsra vinni a gyereket. Németül és angolul párhuzamosan tanítják, fut, teniszezik, terepbiciklizik, labdát pattogtat, ágya mellett nyújtó és bordásfal. Nincs a gyereknek egyetlen szabad perce sem, az erősítőgyakorlatok sora akkor ér véget, amikor aludni megy. Tiltakozásnak, zokszónak, ne adj Isten sírásnak itt nincs helye. Nincs is megengedve. A versenyeken győzni kell, és győz is a kiskölyök, pihenni azonban csak álmában tud, de már akkor is a következő megmérettetésre készül. Van-e egyáltalán joga ehhez a szülőnek, megteheti-e mindezt a gyermekével, hol a határa a végső fizikai kizsigerelésnek, bocsánatos bűn-e, ha mindezt a csemetéje előremeneteléért teszi? Morális kérdések tucatját veti fel a film. Anélkül, hogy ítélkezne, a válaszadást a nézőre bízza.

Emil Zátopek, minden idők leghíresebb cseh atlétája, a legendás futó, az 1952-es helsinki olimpia háromszoros aranyérmese felnőttként, egy cipőgyári futóversenyen indult el az élsportolói pályán, és elérte mindazt, amit erővel, teljes odaadással egy rátermett ember elérhet. És a gyermekkorától sem fosztották meg. A sikerhez természetesen többféle út vezet. Zátopeknek születni kell, mondhatnánk, de az is lehet, hogy ebből a négyéves kissrácból egyszer olimpiai bajnok lesz, s akkor majd mindent megbocsát a szüleinek.

Kemény katonai kiképzésnek veti alá magát a kanadai Harcok Emmája. Húszévesen, apja példáját követve, önkéntesként lép be a hadseregbe. Így akar megszabadulni attól a kényszerképzettől, amely bakfiskora óta egyetlen percig sem hagyja nyugodni: élete ürességétől. Apját korán elveszítette, anyjához nem igazán kötik mély érzelmek, belső magányára a hadseregben keres gyógyírt. Bírja a drillt. Nincs olyan gyakorlat, amely kifogna rajta. Nő létére a legborzasztóbb helyzeteket is férfias erővel viseli. A legnagyobb küzdelmet azonban önmagával vívja. Képtelen elnyomni magában azokat az érzelmeket, amelyeket felettese vált ki benne. A szigorú, elgyengülést nem ismerő, marcona küllemű katonatiszt erőszakkal teszi magáévá a lányt, aki egyszerre gyűlöli és tiszteli őt, aztán hosszú vívódás után mégis csak feljelenti tettéért. Éléonore Loiselle és David La Haye briliáns, sokszor szavak nélküli színészi párharca, szuggesztív játéka kivételes alkotássá teszi Nicolas Roy rendezését.

Nem tagadta meg magát, rendezői stílusát a cseh Václav Kadrnka, A kis kereszteslovag „atyja”, a 2017-es Karlovy Vary-i fesztivál nagydíjasa. Jelentés egy halott megmentéséről című friss opusával ismét „csendes útra” tereli közönségét. Most egy kórházi szobában vagyunk szemtanúi egy családi tragédiának. Agyvérzése óta napok óta kómában fekszik a férj, az apa, orvosai szerint nincs sok remény a felépülésére. Felesége (Zuzana Mauréry) és felnőtt fia (Vojtěch Dyk) a kezét fogva próbálják visszahívni az életbe, de már olyan távol jár tőlük, hogy nem is hallja őket. Másfél órán át ugyanazok a mondatok ismétlődnek, a kórház hosszú folyosói a lélek labirintusává válnak, ahol értelmüket veszítik a szavak, hiszen vannak dolgok, amelyekről nem is lehet, vagy nagyon nehéz beszélni. Élet és halál határáról kevesen fordulnak vissza, hozzátartozóik számára azonban a remény hal meg utoljára. Kadrnka két színésze ugyan remekül megbirkózik a feladattal, a néző figyelme azonban egyre csak lankad és lankad, és a történet végén, nehogy megtörje a csendet, némán csak annyit kérdez: „Akkor most mi van?”

A fesztivál végén pedig magától adódik a kérdés: akkor most mi volt? Karlovy Vary 55. mustrája a koronavírus ellenére is jelesre vizsgázott. A program idén is színvonalas volt, a filmek nagyot merítettek az elmúlt két év történéseiből, az afrikai bevándorlókról szóló Sztrahinya (Amíg csak képes vagyok járni) című film alkotói megérdemelten nyertek több díjat, és a világsztárok sem maradtak el. Michael Caine után Johnny Depp a tenyeréből etette népes rajongótáborát, Ethan Hawke pedig életműdíjat kapott. Jiří Bartoška, a fesztivál mindenki által szeretett elnöke a kamerán keresztül kívánt mielőbbi gyógyulást régi harcostársának, Eva Zaoralovának, a fesztivál művészeti tanácsadójának. 

Ez is megvolt, rendben lement, mondhatnák. A folytatás 2022. július 1-jén. Ez már biztos. Addigra remélhetően a világ is jobb állapotban lesz.

A szerző a Vasárnap munkatársa