Bénulsz, dühöngsz, létezel

Nyugdíj előtt: Zuzana Kronerová, Peter Šimun és Zita FurkováFotó: SDÚAlapkérdése az előadásoknak a felelősség, ki tehet arról, hogy miért alakult valami úgy, ahogy, és miért lehetetlen kitörni az egyéni adottságok és a közösségi kényszerpályák börtönéből.

Az Astorka Színházban Juraj Nvota rendezte meg Thomas Bernhard Nyugdíj előtt c. darabját. Bizarr családi ünnep, három testvér fojtogatja egymást több évtizede. Bernhard hősei nem tudnak élni, csak magukat látják, de mindenről véleményük van, s azt lehengerlő nyelvi leleménnyel zúdítják egymásra. Profán korunkban talán az ünnep pillanata az, amibe szakralitás utáni vágyunkat belecsempészhetjük. A darabban ez a pillanat minden évben Himmler születésnapján jön el, amikor Rudolf, aki testvérével és szeretőjével, Verával még mindig a nemzeti szocializmus restaurációjában bízik, felölti egyenruháját, s hódol az eszme és hőseinek emléke előtt. Bernhard hősei kegyetlenek, Nvota rendezésében áthangszereli a hideg, kemény darabot, és megteremti a meditatív Bernhardot. A gyűlöletben otthonos szereplők különös meghittséget árasztanak, az iszonyat kispolgári kényelmét. Nvota nem hangsúlyoz semmit, ami perverz, hátborzongató egyszerűséggel tálalja a bomlott elméket, melyek abban a pillanatban félelmetesen szalonképes magatartásként működnek. A rajongó, elfogult Vera Zuzana Kronerová alakításában kényszeres félmosollyal, szerelmes csitriként szolgálja Rudolfot. A megalázott, konok Klára (Zita Furková) szótlanul, félelemtől reszketve is pimasz daccal mond ellent a zsarnok férfinak. Rudolf (Peter Šimun) fakó hangú szadista állat, aki bármilyen társaság megbecsült, sima modorú úriembere. Neki ebben az értékvákuumos korban megvan a maga szent meggyőződése. Nincs lélek, csak eszme van, nincs megértés, csak elvek, a családi élet családi kínzókamrát jelent. A sivárság itt lassú tempóban vánszorog, a rendező fegyelmezett és minden idegszálukkal összpontosító színészeivel vállalja a szinte eszköztelen megmerítkezést.

Az Ilja prófétát, a lengyel Tadeusz Slobodzianek varázslatosan földhözragadt drámáját a nyitrai Teatro Tatro egy cirkuszi sátorban játszotta. Ondrej Spišáknak ez volt a negyedik rendezése a fesztiválon. Az ösztönök vezérelte, zárt közösségben élő figurák életében mindig eljön a pillanat, amikor úgy érzik, kötelességük valami nagyot tenni, szinte bibliaivá tágítani a teret. Azonban a bukás vagy a megszégyenülés szinte elkerülhetetlen. Az Ilja prófétában egy nagyon elmaradott falusi közeg rajzolódik ki. Spišákot a mítosz születése, a mitikus világkép működése érdekli, amikor összemosódik realitás és fikció, a hétköznapok fantáziátlansága és az ünnepek csodája. Zsigeri képekbe, falusi mulatságot idéző tobzódásokba, fizikai próbatételekbe komponálja az elfeledettek kiválasztottak utáni áhítozását. A színészek plasztikusan és nagyon erőteljesen hozzák a bunkóság, a „hóttparasztság” viselkedésformáit, de a mögötte húzódó emberi tragédiák elsikkadnak a farsangi harsogásban. Nem válik sem apokaliptikussá, sem kisemberien érthetővé a hülyeség. Ilja próféta sem igazán árnyalt figura, a darab ellentmondásos szélhámosából tulajdonképpen pozitív szereplő lett, jó ember, aki tudja, mi kell a csodára vágyó tömegnek. A darabnak van egy kis osztrák-magyar monarchista nosztalgiája is, a történelem itt legenda, a vaskos valóság bizarr alakok felvonulása, a félelmetes energiák röhejesen naiv, gyermetegen komoly szituációkat szülnek. Inkább egzotikus, mint riasztó a falusiak Pilátussá, Júdássá, zsoldossá, Heródessé vedlése, az, hogy nincsen más, csak szó szerinti értelme bármilyen események, tettnek, hogy álmaikat csak agresszíven érzéketlenül tudják megvalósítani.

Ugyancsak zárt közegben, egy-egy életfunkcióra rákattant emberek között zajlik Roman Olekšák drámája, a Smajlíci (Vigyorgók), de a rusztikus nyersesség helyett urbánus hidegség jellemzi ezt a világot, vakhit helyett hitetlenség, agresszió helyett cinizmus. Az Astorka Színházban maga a szerző és Maja Hriešik közös rendezésében került színre a minden meglepetést, de elemző elmélyültséget is nélkülöző látlelet a profitorientált társadalomról. Talán arról szólhatott volna az előadás, hogy a magánélet is már hideg iparként működik, a családtagok is show-műsorvezetők és szereplők, de ehhez nem kapott kellő támpontot a néző. Nem rendülhetett meg a néző a művész tehetségének és életének szétesésén, hiszen mint kiderült, a férfi valóban tehetségtelen, s élete is megkonstruáltan személytelen. A rendezők sem vizuálisan, sem értelmezésben nem voltak radikális vizionáriusok, de stílművész mesteremberek sem. A színészek inkább csak csellengtek a színpadon, a történet elsikkadt, a konfliktus meg sem született, a technoszínház és a középfajú polgári színmű házasságából nem igazán életképes gyerek jött a világra.

A fesztivál legradikálisabb szövegét a legminimalistább eszközökkel állította színre Eduard Kudláč. A frusztráció eleganciája, a hisztéria szerkezete bomlott ki a spanyol Rodrigo Garcia darabja alapján készült előadásból. A Vettem az Ikeában egy lapátot, hogy megássam a síromat című kétségbeesetten rasszista, antiszemita, szexista, demagóg, válogatott gondolkodásbeli sztereotípiáktól hemzsegő monológgyűjteményt a rendező a globalizáció gyűlöletébe, a sztárkultusz utálatába, a harmadik világ kizsákmányolásának tehetetlen szemlélésébe, a természet semmibevételének elviselésébe, a konzumkultúra hideglelésébe, a családi és társadalmi hazugságok viszszaöklendezésébe belerokkant kisember szóáradatává gyúrta össze. Jellem helyett indulat, történet helyett féktelen és tételes számbavétele és elutasítása mindennek, amit kortárs kultúrának nevezhetünk. Életünk a tehetségtelenség, a pofátlanság, az érzéketlenség borzalmas tájának tűnik a magát és életterét szó szerint is állandóan tisztogató „egyszerű ember” csömör-himnusza alapján. Egy sátor, három fénykör és egy fényhasáb a padlón, s a faunarcú, elfojtott feszültséggel és fröcsögő dühvel egyaránt bravúrosan bánó Tomáš Hudcovič, két cselekvéssor és hat testtartás elegendő ahhoz, hogy elsöprő erővel megrajzolódjon a szuperszabad életérzések szuperkorlátolt világa, melynek kritikusa pontosan ennek a kornak a terméke.

A FESZTIVÁL DĺJAZOTTJAI

Grand Prix a legjobb előadásért, külföldi dráma kategória – Thomas Bernhard: Nyugdíj előtt, Astorka Színház, Pozsony, r: Juraj Nvota

Grand Prix a legjobb előadásért, szlovák dráma kategória – Vito Bednárik, Ľubo Burgr, Dušan Vicen, Vlado Zboroň: Halj meg, múlj ki, dögölj meg... !!! Skrat Színház, Pozsony, r: Dušan Vicen

A zsűri különdíja, a kortárs drámák népszerűsítéséért – a Kassai Állami Színháznak. Martin McDonagh: Leenane szépe, r: Michal Vajdička; Karol Horák: Visszapillantó tükör, r: Michal Babjak)

A zsűri különdíja, a leginvenciózusabb szövegértelmezésért – Rodrigo Garcia: Vettem az Ikeában egy lapátot, hogy megássam a síromat, phenomenontheatre, Zsolna, r: Eduard Kudláč

A Pozsonyi Néző Díja – Tadeusz Slobodzianek: Ilja próféta, Teatro Tatro, Nyitra, r: Ondrej Spišák (fm)