Beíratások előtti-utáni teendők – 1.

Ezeket a kérdéseket jövendőbeli kisiskolások szülei zúdítják szűkebb-tágabb baráti körükre, a legbizalmasabb barátnőket vonva be a tanácsadói szerepkörbe. A legritkább esetben fordul csupán elő, hogy első osztályos tanító nénitől várják a kételyek eloszlatását. Mert, valljuk be őszintén, kételyekből akad bőségesen: Vajon kibírja-e csendben ülve a negyvenöt percet az én izgága gyermekem? Tudja-e majd figyelemmel követni a tanítói utasításokat? Megjegyzi-e, mit kapnak másnapra feladatul? Tud-e rendet tartani táskájában, a holmija között?

Mindazok ellenére, hogy az óvoda a gyermekeket céltudatosan és következetesen készíti fel az alapiskola első évfolyamába, az iskolába lépés a gyermekek életében mégis – ha nem is törést, de – jelentős változást jelent: eddigi életük napirendje gyökeresen megváltozik. Ezt a legtöbb szülő tudatosítja, hiszen úton-útfélen hallja: egyre magasabbak az első osztályosokra háruló követelmények. S az esetleges buktatóknak hitt akadályok könynyebb leküzdése érdekében intenzívebben kezd foglalkozni ebben az időben gyermekével, mint ezt megelőzően. S előfordulhat, hogy olyan ismeretekkel igyekszik csemetéjét felruházni, amelyek idő- s energiaigényesek, a gyermek iskolai előmenetelében viszont nem gyümölcsözőek – ráadásul idegőrlőek mindkét fél számára. A szülői igényesség komoly feszültség forrásává válhat, nem kívánt, kiélezett légkört eredményezhet, s egyre gyakrabban merül fel ez egyébként felesleges kérdés: iskolába való-e ez a gyerek? Az ilyen – egyébként jó szándéktól vezérelt, de pedagógiailag elítélendő – „gyermeknyúzó” foglalkozások nem csupán céljukat nem érik el, hanem ellentétes előjellel csapódnak le. Például a beíratás idejére viszonylag sok szülő igyekszik elérni, hogy gyermeke – legalább nyomtatott betűkkel – le tudja írni nevét, tudjon számolni százig, összeadni és kivonni a tízes számkörben, tárgyakat, személyeket megnevezni németül vagy angol nyelven...

Ne igyekezzék erőnek erejével bizonyítani, hogy csemetéje mennyire okos! A tanítást hagyja az iskolára, nem kell attól tartania, hogy gyermeke majd nem tud eleget tenni az elvárásoknak, nem kell azon aggódnia, hogy már a startnál lemarad osztálytársaitól! Viszont más jellegű foglalkozásokkal igenis sokat segíthet gyermeke „felzárkóztatása” érdekében!

Mi a szülő feladata a beíratások idején?

Az iskolaérettséget nagy mértékben befolyásolja a családi háttér. Az óvodába járó gyermekek között kevesebb az „iskolaéretlen”, mint az otthon neveltek között, ezért ajánlatos, hogy az iskolakezdés előtt legalább egy évet legyen gyermekközösségben. A szülőkhöz való túlzott kötődés ugyanis gátolhatja az iskolai életbe való beilleszkedést. A dédelgetett, körülrajongott gyermek esetében a negatív megnyilvánulások hatványozottabban kerülnek felszínre. A gyermeknek el kell viselnie, hogy távol van a szeretteitől – ezt a szülőnek is tudatosítania kell! Lehetőséget kell teremtenünk arra, hogy minél többet játszhasson kortársaival. El kell viselnie az idegenek társaságát. Odahaza, ha vendégek érkeznek, idegenek keresik fel aput, anyut, tudnia kell, hogyan illő viselkednie. A szülőnek munkával, feladatokkal kell ellátnia gyermekét, nem szabad azonban minden tettét, cselekedetét ajándékkal – még szóbeli dicsérettel sem! – jutalmaznia. Rá kell őt szoktatni, hogy tudja elviselni a kritikát, a bírálatot is. Még a magabiztos gyermek is tudatosítsa: nem mindig tökéletes az, amit ő alkot; amit ő hoz létre, abban is lehet kifogásolnivaló. El kell érni, hogy a gyermek tudjon egyedül dolgozni: festeni, rajzolni, logikai építőelemekkel alkotni, figyelmét hosszabb ideig, tizenöt, húsz percig a végzett tevékenységre összpontosítani. Nem gond, ha balkezes, a lényeg: a kéz és az ujj mozgása finomuljon. Az sem baj, ha nem rajzol szépen, de a ceruzafogása biztos, határozott legyen. Meg kell tanulnia kivárni, míg rá kerül a sor. Odahaza ne mindig ő kapja elsőként az asztalnál az ételt! Ne ugorjon a szülő azonnal az ő óhaját teljesíteni! Az iskolában sem ő lesz (nem lehet) állandóan a központban – a családban se legyen! Azt is meg kell szoknia, hogy nem mindig közölheti azonnal azt, ami éppen az eszébe jut, nem teheti azt, amihez éppen kedve van. Tudja abba- vagy félbehagyni a játékot, a rajzot, s bizonyos idő (étkezés, szemétlevitel) elteltével újra folytatni a megkezdett munkát.

Ezek talán apróságnak tűnő, de rendszerességet, következetességet igénylő mozzanatok, amelyek a család minden tagja számára kötelező jellegűek. Mert ha a családtagok közül valaki (apuka, anyuka, testvér vagy nagyszülő) vét e „játékszabályok” ellen, akkor a többiek fáradozása feleslegessé válik, az iskolakezdéskor pedig a gondok halmozottan jelentkeznek.

A felsoroltak csak első hallásra tűnnek „temérdek” tiltásnak, az eddig megszokott tevékenységformák megvonásának: a minél több játékos együttlét, a rendszeressé váló, meghitt beszélgetések sokasága, a szeretettől átitatott humor az, ami segít a nehézségek áthidalásában. Szidás, megrovás helyett nevetve figyelmeztessük a gyermeket, ha felcserélve húzza fel lábbelijét, mosollyal az arcunkon közöljük vele, hogy pulcsijáról leolvasható az aznapi menü, fejcsóválva hívjuk fel figyelmét feledékenységére: már megint a szomszédja sapkájában jött haza... (Ha őrjöng a szülő, attól még a bal lábbeli nem kerül át a jobb lábra, a pulóver is étlap marad, a sapka pedig másnap tombolás nélkül is visszacserélhető.) Fontos, hogy amikor a gyermek elfelejt valamit, amikor hibát vét, a szülő mellette álljon. Nyugodtan, szeretetteljesen mutassuk meg neki a helyes utat, a helyes cselekedetet, s az lesz az igazi öröm, ha szülő s gyermek együtt, közösen győzi le a felmerülő akadályokat. Ebben az időszakban szilárduló szülői türelem fogja majd átsegíteni a gyermeket s a felnőttet egyaránt az írás-olvasás tanulásának időszakában.

(Pénzesné B. Ilona jegyzeteinek felhasználásával)