Béhr Márton a Szlovák Nemzeti Színház színpadán

Válogatás útján került be a produkcióba, több társával együtt, a pozsonyi színművészeti egyetemről. Jött, megmutatta, mit tud – és maradt.

„Kiderült, hogy kiválóan táncol, nagyszerűen énekel, s ez kapóra is jött a reformkori Magyarországot megidéző képhez – mondja Novák Péter. – Ebben vannak autentikus lépések, de a korhoz fűződő stilizációk is, amelyekből európai hírű zene- és mozgásvilág lett. Ennek a kettőnek az ötvözetét hoztuk össze. A néptánccal általában gyerekkorban kezdünk el ismerkedni, ez egy hosszú folyamat. Marci személyében viszont egy remek muzsikust is tisztelhetünk, hiszen több hangszeren játszik. Édesapja a Ghymes eredeti felállásában dolgozott, ami meg is határozta a gyerekkorát és a szocializálódását. A darab során, ahol tudtam, ki is használom a tánctudását. A görög képben is meg másutt is. Sok feladatot bíztam rá, mert jó mozgású, jó fizikumú, jó megjelenésű fiú. Egyéniség.”

Béhr Márton lelkesen meséli: nemcsak az édesapjának, az édesanyjának is sok köze van a folklórhoz. „Apám a Ghymes egyik alapítója, tíz évig játszott az együttesben, anyám a Szőttesben, rövid ideig pedig az Ifjú Szivekben is táncolt. Ott ismerték meg egymást. Én gyerekként szívtam magamba a népzenét. Később táncházakba jártam, előadásokat néztem. Aztán jött a lázadó korszak, ami hét-nyolc éves kihagyást jelentett. A legjobb barátnőm a Dunaág Néptáncműhelyben táncolt Dunaszerdahelyen. Egyszer elhívott egy próbájukra, az volt a visszatérés, amikor felnőtt fejjel, már a lányokon gondolkozva kezdtem megérteni ennek a kultúrának, hagyománynak a lényegét.”

Ebben a kultúrában érzi a gyökereit, itt talált önmagára, érzelmileg ebből táplálkozik. A zene és a tánc hangulatából, amellyel egyszerűen és nagyszerűen tudja kifejezni magát. „Egy népdal, amely évszázadok alatt csiszolódott fényesre, annyira lényegre törő és megragadó, hogy rengeteget segít a színészi játékban. Mint a néptánc. Elfoglaltságom miatt az utóbbi időben sajnos nem jártam olyan gyakran próbákra, de a Dunaág régi tagjaival, a barátaimmal létrehoztunk egy új táncegyüttest, a Zerdát, amely Dunaszerdahely régi nevére utal. Egyetemisták vagyunk majdnem mindannyian. Szombaton gyakorolunk, mert hét közben mindenki mással van elfoglalva. Nálam a színház az első. Az én életemben most ez a boldogság, mindent ennek rendelek alá. Ebben szeretném kihasználni, megmutatni a tehetségemet.”

Színművészetisként az első nagy lehetőséget most kapta, a Sissiben. Nagy öröm számára, hogy bekerült a produkcióba. „Nem mindennapi élmény volt megismerni ezt a csapatot, a munkamorált, amelyet a Nemzeti művészei képviselnek. Novák Eszter főképp a színészekkel dolgozott, Péter velünk, a karral, amelynek szintén főszerepe van a darabban. Nem színészileg vagy érzelmileg volt nehéz a feladat, hanem a pontosság, a fegyelmezettség, a többiekre való ráhangolódás terén. A hangulat megteremtésében. Itt most nem lélektani realizmusból vizsgáztunk, hanem valami egészen másból. Milliméternyi pontossággal kell megcsinálnunk mindent. Ilyen közegben, ilyen feladatom még nem volt.”

A komoly rátermettséget kívánó táncbetétek mellett az apró karakterek megformálása sem mellékes. A kart külön is megmozgatja a rendező-koreográfus páros. Vannak jelenetek, amelyekben kimondottan a tíz fiúra irányul a figyelem. Lakájok, udvari személyzet, titkos ügynökök – így szerepelnek a színlapon.

„Rengeteget tanultam a próbák során. A Zsófia hercegnőt alakító Emília Vášáryová nem tanít engem az egyetemen, itt most közelről csodálhattam. De a többi színész mozdulatait, rezzenéseit is igyekeztem magamba szívni. Technikai fogásokat leshettem el tőlük. A szakmai alázatuk is lenyűgözött. Hatalmas élmény volt velük dolgozni. Olyan magas szinten művelik a hivatásukat, hogy ebből a szempontból nem is lehet különbséget tenni köztük.”

A színházhoz, még mielőtt bejutott volna az egyetemre, semmi köze nem volt. Színjátszó körbe sem járt, csak szavalt néha. Ma már mégis úgy érzi: itt, ebben a közegben tudja kiélni magát. „Ez hajt, ezért bármikor fel tudok kelni, és halálra dolgozom magam, ha kell. Semmi nem érdekel annyira, mint a színház. Az irodai munka mérhetetlen szenvedés lenne. Huszonnégy órán keresztül erről szól az életem. Tanulok, dolgozom, olvasok, művelődöm, sportolok, mindent erre tettem fel. Fejleszteni akarom a kreativitásomat, a lexikális tudásomat, a mozgásomat, a beszédtechnikámat. Az is gyönyörű ebben a szakmában, hogy itt nincs megállás, itt folyamatosan készülni kell. A néptánc csak egy bizonyos fokig tudja megadni azt, amit a színház, s ez utóbbival sokkal többre vágyom. Nem szeretnék egész életemben csapásolni, viszont arról sem akarok lemondani.”

Legnagyobb meglepetésére elsőre felvették a pozsonyi színművészeti egyetemre. Próbálkozott Budapesten és Kaposváron is, mindkét helyen a harmadik rostáig jutott. Zöld utat végül itthon kapott. Ma már nem is bánja, hogy nem Magyarországon tanul, az itteni közeg befogadóbb, rokonszenvesebb számára. A szlovák nyelvvel nincs különösebb gondja. Ha a hétköznapi társalgásban nem is, színpadi beszédben, kiejtésben nagyot lépett előre, ezt másoktól is hallja. „Most kamera előtt is gyakorolhatom a nyelvet, hiszen bekerültem a Forr a bor című szlovák tévésorozatba. A filmes tapasztalatszerzés is fontos. Ősztől harmadéves leszek, az ilyen munka főiskolásként kivételes lehetőség. A következő két hónapot szövegtanulással fogom tölteni. Emellett egy monodrámára készülök, amely három magyar hallgató projektje lesz a pozsonyi színművészetin. Rédli Károly lesz a rendező, Nagy Ágnes a díszlettervező, én pedig az Egy őrült naplóját mondom majd Gogoltól. Ez be is aranyozza majd a nyaramat.”