Bartók Imre: Díjaim

Az első pillanattól kezdve dokumentálni szerettem volna irodalmi lecsúszásom stációit. Történetem álljon tanmeseként mindenki előtt: igenis mi magunk vagyunk a sorsunk kovácsai, és esetleges bukásunkért senkit sem okolhatunk, csak azt, aki a tükörből tekint vissza ránk.

Lejtmenetem – talán pontosabb, ha rögtön zuhanást mondok – rögtön egy erős gesztussal kezdődött. Miután nem kaptam meg egy hőn áhított irodalmi díjat, levelet intéztem a kuratóriumhoz, amelyben nemes egyszerűséggel agyhalott pedofilok gyülekezetének tituláltam őket, köztük nem mellesleg egykori Jótevőmet is.

Utólag világos, hogy a kuratórium tagjai a maguk módján következetesen jártak el. Könyvem, amelyért a tízmillió forintos díjat reméltem elnyerni, nem felelt meg az objektív kritériumok alapján felállított, hármas követelményrendszerüknek, nevezetesen az elbeszélő beazonosíthatóságának, a linearitásnak és a nyelvi transzparenciának. Ehhez képest egy polifón, időbeliségét és témakezelését tekintve szerteágazó, nyelvileg szétforgácsolt és obskúrus romhalmazt tártam eléjük, dehogy tártam, egy ilyet lőttem rájuk a kiságyúmból, amitől érthető módon megriadtak. Jótevőm – becsületére legyen mondva, nevemet elhallgatva – egy interjúban kuratóriumi munkája kapcsán meg is említette, hogy „rémületesen sokat kell olvasnia”, pedig már „nagyon fáradtnak érzi magát ehhez az egész szarakodáshoz”, és „nem igazán érti, hogy mire való ez az egész”. Jótevőmet a levelem elküldése után pár nappal az utcán láttam támolyogni a felháborodástól félőrülten. Éppen citromos fagylaltot vásárolt magának, minthogy nyár volt; talán az utolsó nyár, gondoltam ekkor.  

Bárhogyan is, sértődött kommünikémre nem érkezett válasz, Jótevőm egy bizonyos szint fölött nyilván nem akart egy bizonyos szint alá süllyedni. Az is lehet, hogy egyszerűen összezavarodott? Hiszen jót akart tenni, és én éppen ettől a lehetőségtől fosztottam meg. Néha azzal hízelgek magamnak, hogy meglepetésében valóban elszánta magát az önvizsgálatra, és végül azért nem mondott semmit, mert elhallgattatta a szégyen. Igaz, ennek ellentmond a majdhogynem azonnali és kíméletlen bosszúhadjárat, amelynek eredményeképpen példás gyorsasággal bezárultak előttem a folyóiratok szárnyas ajtói. Ha jobban meggondolom, mindkettő igaz lehet. Jótevőm szégyellte magát, mégis visszakézből jött a kicsinyes válaszcsapás.

Szünetet tartok az emlékezésben. Belevágok az újabb autogén tréningbe. Nyugodt vagyok, pulzusom rendezett. Már nem vagyok csalódott. Aki csalódott, félreismeri önmagát, és nem vet számot azzal, hogy a saját tettei juttatták oda, ahol tart. Emiatt persze még nem kell egy életen keresztül játszani az ájtatos manót, soha szóvá nem tenni az igazságtalanságot, és némán tűrni a megaláztatást. Fiat iustitia pereat mundus! Néha bizony oda kell ütni a nagykalapáccsal. Különben is, verseny van. Éljen az irodalom!

Jótevőm összedugja a fejét. Tépelődik. Mégiscsak válaszol, pontosabban választ fogalmaz, tovább fantáziál a bosszúról, „ha így folytatod, mindannyian megkeserülitek”, írja, gondolom, ilyesmiről álmodozik, de ezt azért mégsem küldi el, nem, ennyire nem feledkezhet meg magáról.

Az Új Szó az egyetlen, ahol még megjelenhetek. A jelek szerint ez a tisztességes kis orgánum az egyetlen, ahová még nem ért el kiátkozásom híre, így hát ez lesz az a fórum, amelynek a hagyatékomat ajándékozom. Kiadatlan szövegeim több millió leütést tesznek ki, rövidprózák, töredékek, naplók, a levelezésem, regénykezdemények – sőt, tulajdonképpen két befejezett kisregény –, nagyjából ezer költemény, továbbá az Odüsszeia első négy, Télemakhoszról szóló énekének terjedelmes prózai átirata. A legfontosabbak ezek közül természetesen a naplók – bár, ha jobban meggondolom, az egész meddőhányóhegy felfogható egyetlen naplóként –, amelyekben kíméletlen őszinteséggel nézek szembe egyre sivárabb hétköznapjaimmal.

Hagyatékomban külön és a szívemnek kedves kategóriát képez kiterjedt levelezésem. Egyszer majd talán ihletetten szerkesztett, rózsaszín szalagocskával átkötött kötetbe rendezem őket: Kétszáz levél, amelynek senki sem örült. Ez lesz hitvallásom és testamentumom, egy lírai, összefüggéstelen vádbeszéd, amely a mindenkori címzetten túl a lehető legszélesebb társadalmi felületet igyekszik megszólítani. Kétségtelen, hogy ezek a levelek megírásuk, és különösen elküldésük pillanatában inkább szorongást keltettek bennem, de ma már erőt merítek belőlük. Praktikus szempontból persze kár volt bármit is írni Jótevőmnek, bizonyára megvoltak a maga problémái. Egy hang azonban azt súgja: Vae victis!

És most jön a fordulat: azóta mégiscsak összejött egy díj. Jótevőm kijárta nekem. És ez még jobb is, mint az, ami annyi bosszúságot okozott, ezért ugyanis már ötvenmillió jár. Koszt-kvártély, mondhatnám, legalább végre van mit ennem. (Elég sovány vagyok.) Lassan, megfontoltan, meg is kezdem a töltekezést. Nem szabad elsietni, úgyhogy egyelőre kizárólag sűrített tejet fogyasztok. Tagjaim gömbölyödnek, nyúltagyam éledezik. Ismét emberi formám van. Elfogadtak hát, és én hálás vagyok. Megint bárhol publikálhatok. Természetesen tisztességes ember maradtam, és tartom magam korábbi ígéreteimhez. Nem fordítok hátat azoknak, akik egyszer már megbíztak bennem: nem hagylak cserben, hű olvasóm.