Bartók Imre: 250

Már nagyon vártam, hogy Tübingenbe utazzunk a csajommal. Abban reménykedtem, ha végre landolunk a kellemes kuckóban, amit kinéztem magunknak – nem, nem Airbnb, hanem egy régi Gasthof, ahol igazi agancsok borítják a falakat, és Schweinebraten kerül az asztalra vacsoraidőben –, akkor végre egy kis hempergésre is sor kerülhet. Csalódnom kellett, mert a megérkezésünk után rögtön összevesztünk. Miután elhagytuk a pályaudvart, ő jegyet akart váltani a villamosra, én viszont spórolós vagyok, azt kérdeztem: „Tübingenben? Jegyet?”. Aztán még egyszer összevesztünk, már nem is tudom, micsodán. Mire megérkeztünk a Gasthofba, pocsék volt a hangulat. Megkaptuk a kulcsokat, felmentünk a szobánkhoz, próbálgattuk ezt is, azt is, próbálgattam én is, ő is, vagy húsz percig próbálgattuk a kulcsokat, de az egyik nem forgott a zárban, a másik bele sem illett, mégsem jutott eszünkbe, hogy tévedés történt, egyszerűen beletörődtünk, hogy a terveinknek, ha voltak egyáltalán közös terveink, amiről utólag már nem vagyok meggyőződve, befellegzett.

Már lefelé tartottunk a lépcsőn, amikor közölte, hogy visszamegy a pályaudvarra, és ne keressem többé.  

Nem mondhatom, hogy örültem a bejelentésének. Nagy szerelem volt, talán életem legnagyobb szerelme. Az előbb „csajomat” mondtam ugyan, de ez csak a rossz stílusomnak köszönhető. Igen, azt hiszem, igazi szerelem volt, és halálos, bénult fájdalom járt át, amikor megértettem, hogy ebben a pillanatban véget ért. Ha tíz évvel fiatalabb vagyok, ott helyben végzek magammal, kitépem a poroltót a falból, és tiszta erővel a fejemhez csapom, vagy lekapom az egyik agancsot, és beledőlök, nem tudom, mindenesetre már elértem azt az életkort, amikor az öngyilkosság veszít a vonzerejéből, eltűnik belőle a drámaiság, és egész egyszerűen fölöslegesnek tűnik. Kirabolni egy gyógyszertárat vagy egy sarkon álldogáló dílert, és így végezni magammal, ez bizony sok vesződséggel jár, ellenben ugyanolyan hosszadalmasnak tűnik, mint belesüppedni egy fotelbe, és ott szép türelmesen kivárni a halált.

A kulcsok mindenesetre ott maradtak a kezemben, én pedig a kétségbeesés szélére sodródva azon kezdtem töprengeni, hogy kell lennie valahol egy zárnak, amelybe beleillenek, ha ebbe nem, hát egy másikba.

Miután magamra maradtam, megnéztem a faliújságon a városi programajánlót. Minden szombaton idegenvezetést tartanak a Hölderlinturmban. Kedd volt, de azért elindultam, hátha. Valaki csak van ott ilyenkor is.

Képeslapokról már ismertem, de a torony élőben is nagyszerű látványt nyújtott. Egy kis folyó, a Neckar csordogált előtte, és mivel nem láttam hidat, átúsztam rajta. A túloldalon megszabadultam a csuromvizes ruháimtól, majd a bejárathoz mentem. Várakozásommal ellentétben senki sem volt ott, sehol egy őrbódé, egy információs pult, egy tábla. Csak az ormótlan, vaspántokkal megerősített faajtó.
A kulcsokat egész úton, még úszás közben is a kezemben szorongattam, és most az egyiket beleillesztettem a zárba. Az ajtó kinyílt.

A toronyban sötét volt. A kintről beszűrődő kora őszi fény csupán egy magasba csavarodó lépcsőt világított meg. Elindultam felfelé. Ügyeltem a lépteimre. Nyikorogtak a deszkák, szállt a por. A lépcső tetején újabb ajtó várt, kipróbáltam a másik kulcsot. Bejutottam.

A csajommal egyszer, még a kapcsolatunk hajnalán kimentünk a Városligeti-tóhoz, hogy a hattyúkat nézegessük. Elég fiatalok lehettünk. Volt nálunk egy szelet kenyér, ő arról csippentett le kis darabokat, és dobálta be nekik a vízbe. Én közben felolvastam neki. Micsoda véletlen, pont Hölderlint. Nem, talán mégsem véletlen. Jól hangzik, de akár egy autós magazint is szemlézhettem volna, ő akkor is a hattyúkra figyel, nekem pedig akkor is csak azon jár az eszem, hogy mikor fogunk végre ágyba bújni.

A toronyszoba már világosabb, mint amilyen a csigalépcső volt. A zsaluk le vannak húzva, de a réseken beszökik annyi fény, ami megvilágítja a bútorokat. Jó régóta nem járt itt senki. Parányi helyiség, egy ágy, a szemközti oldalon kisasztal, mellette szék. Ennyi az egész, kétszáz éve itt élt a nagy költő. Az asztalhoz lépek, egy levél van rajta. Németül írták, de gyorsan lefordítom magamban.

„Nem kellett volna csak úgy eltűnnöm. Nekem sem könnyű. Ne haragudj, de kiborított, hogy ennyire kisstílű vagy a jegyvásárlással… Egy villamosjegy! Ha már ezen is szívózni kell, akkor minek utazunk egyáltalán külföldre?...”

Osztálykülönbség. Az egész kapcsolatunkban jelen volt, de ő sosem fogja megérteni. Persze, igaza van. Ahogy nekem is megvan a magam igazsága.

„…Nem akartam, hogy így érjen véget. Egyáltalán nem akartam, hogy véget érjen. De megtörtént, és már nincs visszaút. Vigyázz magadra.”

Visszateszem a levelet az asztalra. Kinyitom az ablakot. A folyón lustán tovaúszik néhány hattyú. Valamivel feljebb mégiscsak van egy híd, amit korábban nem vettem észre. Turisták jönnek át rajta, és a torony felé indulnak. Lemegyek, hogy köszöntsem őket.