Bármikor megtörténhet

A balszerencse iróniájaként a középkorú házaspár egy morvaországi kisváros rendőrségi épülete előtt állt meg. Mindketten hatalmas batyukat cipeltek. Lepedőkbe kötözött elemi cikkeket: étkészleteket, élelmiszert, ruhaneműket. A kábulatból még csak eszmélgető ország a nemzeti ünnepét tartotta. Ők ketten pedig a nyármelegben szomjúhozva a fellobogózott épületbe tértek be egy pohárka vizet kérni. Két hónapja hozták őket Dél-Morvaországba! A férfi most töltötte be a negyvenedik esztendejét. Karcsú, magas, ijjas alkat! Aki sosem vetette meg a nehéz munkát... És munka közben sosem ütötte fel a fejét, hogy feltett kérdéseivel a teendőjének értelmét keresse! A történelem táncoltatta őt is, a családját is: a teljes nációt, ahonnan származott. A történelem magánideje – amit sem tetten érni, sem felaprítani, sem pedig átprogramozni nem lehet. De alantas rákfeneként érte nyúl a magánéleteknek. A férfi. Aki kezdetben öt-hat esztendősként egy tányér levesért szegődött szolgaságba. Majd az első világháború három esztendejében oly ínséget tapasztalhatott meg, amelyről kontinensszerte – csakis – hallgatni lehetett. Aztán más idők jöttek. S a gazdasági válság sunyi idejét arra használta ki, éspedig kiváló ösztönnel, hogy ingatlant vásároljon. Ám, mindent egybevetve: az igásló önkívületével küzdött mindig. Két hónapja aztán kevéske holmijukkal felpakolták őket egy teherautóra, majd a vasútállomáson néhány órás nyüglődés után istenhozzádot inthettek annak a földterületnek, ahová egykor születtek. Neve, kora, foglalkozása a néhány órás útszakaszon elmosódott. Mígnem aztán – éppen ebben a járási körzetben – egy község terén kirakták őket, hogy a helybeli gazdák a saját társadalmi pozícióikból válogassanak közöttük. A férfit azonmód elvitték az asszonynyal együtt. Fiatalok még, erősek!

Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy embertelen körülmények közé kerültek. Bizonyos fokig, ez a két teljes hónap – amely közepette ennek a számukra oly idegen, de konok tartománynak vendégszeretetét élvezték – volt életük egyetlen szabad lélegzetű szakasza! Számukra ismeretlen életfelfogással, kultúrával, közösséggel találkoztak. Ezek a területek itt mintha védettebbek lettek volna, mint az a határsáv, ahonnan ők származtak. Genetikailag öröklött „balos” szemléletük oldódni kezdett. Bizonyos fokig az odahaza megszerzett javak, a gazdálkodás távlatai, valamint a vérmérsékletükből eredő nyugtalanság ösztökélte őket arra, hogy mégis elhagyják ezt a szegletet! Csakhogy, ezen az emlékezetes napon éppen a sors bosszantásából a járási kisváros börtönhelyiségeibe jutottak. Kisvárosi magáncellák. Amelyekről apámék nem is álmodhattak! A képzeletük odáig nem érhetett el. Különben is békés és kitartó nép ez a csallóközi fajta. Erejét a kietlen vidék, a korok bolondériái, a természeti szélsőségességek rendre próbára tették! S ha álltak is régen a bitófák, jószerint csak kivételes esetekben, elrettentésként használták őket. Ez az a terület, ahol a kimondott szó ezer esztendőn át többet jelentett holmi irományoknál.

Azon az emlékezetes napon apám mégis a történelmi idő olyan tartalékával találkozott, amely valahogy ott volt és ott van minden létezés bábozott távlataként. A kicsi börtöncella, amelynek rácsai mögött majd vesztegelnie kell, miközben a folyosóról behallatszik a rendőrök és foglárok szitkozódása. Kétségtelenül őket, az idegeneket szidják. Akiért ráadásmunkát kell végezniük. Tolmácsot kell majd hívniuk. Ételt hozatni a vendéglőből! Voltak, akik bosszankodtak. Akadtak néhányan, akik sajnálták őket. Idegenek, akik külsőre nem különböztek e kisváros lakóitól. És ráadásul még a vallásuk is ugyanaz volt. Egyek voltak.

Egy láthatatlan gát mégis megosztotta őket. Minden értelmetlenség, minden valóság aztán – látszatra – álomként szétfoszlik. Két nap múlva tolmács érkezett. Miután az a bizonyos jegyzőkönyv elkészült, és „elmagyaráztatott” és „aláírattatott”, szabadok voltak. Azaz, viszszakerültek a gazdájukhoz, aki többé nem engedte, hogy a családi házban aludjanak, mert onnan, ha másképpen nem, hát az ablakon át szökni lehet, az aratás pedig még előttük van, és a rengeteg egyéb mezei munka. Úgy, úgy! Legjobb lesz, ha a csűrben szállásolják el őket.

Sosem láttam azt a német származású fiatalembert, akinek megélt esztendeit próbálom kiszámítani. Ha feltételezem, hogy huszonkét esztendősen házasodott, akkor történetünk idején már közeledett a harminchoz. Harcolt. Fogságba esett. S most egy államhatár választotta el őt a családjától. Másfél esztendős volt a gyermeke, amikor utoljára látta őt. Most már hétéves, magyarázta anyámnak. Időnként elővette a feleségéről tudósító, egyetlen fotográfiát, amely egyre homályosabbá-kopottabbá vált az évek folyamán. Elővette, mint egy igazolványt, felmutatta. „Ó, az én édes feleségem. Ha hazajutok, nagyot néz majd... Talán meg sem ismer!” – mondta raccsolva. Majd mutatóujjával a szája ürege felé bökött. Egyetlen foga sem maradt. Valami nagy-nagy baleset történt az erdei munkálatok során. Kész csoda, hogy életben maradt. Mindezeknek több, mint ötven esztendeje. De az a névtelen fiatalember immár több mint két évtizeddel fiatalabban tőlem a telt és kissé vöröskés ábrázatával reánk mosolyog. Az asszony. A gyerek. A történelem gátjai. Az a fogoly a szérű padlásán aludt. Feladata pedig az volt, hogy vigyázzon anyámékra, nehogy ismételten megszökjenek.

Apám azokon a nyári éjszakákon hosszasan hánykódott elalvás előtt. Az élet olyan bizonyosságot tartott elébe, amelyre sosem gondolt. Mindig-mindig: szolgálatkész, becsületes férfiúnak tartotta magát, akinek elődei is a haza szolgálatában álltak mind. Ő pedig, íme, honnan is tért vissza? A fegyházból! Tisztessége ellenére börtönviselt emberré lett. Az éji sötétben hosszasan nézett maga elé. Abból, akivé vált nem tudott kilépni, önmagát, helyét, helyzetét a tárgyilagosság szintjén osztályozni. Nem tudta volna megfogalmazni, de az élmény kitartóan kísértette őt. Négy évtizede úgy múlott el, hogy mindig, minden egyes pillanatban tisztában volt önmagával, de most ezen a nyáron, napon, az ország államünnepén ez a személyes kép pozdorjává tört.

Sok mindent összeírtak már az egy szál emberről. Sok mindent láthatott apám is. Háborúkból hazatért élőholtakat. Lelki sérülteket. Olyanokat, akik a lelkük békéjét egy tál lencséért eladták. Apám megjárva Morvaország egyik kisvárosi börtönét, többé egyetlen dologról nem akart hallani, éspedig a „nemzeti hovatartozásról”! Kelet-Európa láp verte történelmének örökterületén természetesen sok-sok egyéb lélekvesztő süppedék van. Ez az ember, aki egész esztendejét a szolgahű, alázatos, kétkezi munkának szentelte, 1951-ben – mivel nem volt érvényes, igazolvánnyal is bizonyítható munkahelye, közveszélyes munkakerülőként munkatáborba került. Az az „én”, amelyet négy évtizeden át szolgált, és önnön egységét óva gondozott, lassan-lassan megrepedezett. Egy újfajta meggyőződés lett úrrá rajta. De hosszas hallgatásai közepette csak ritkán ejtett el egy-egy kiteljesítetlen félmondatot...

– Az élet hosszú!

– Nagyon hosszú!

– Bármikor bármi megtörténhet.

A történelem. A történelmi idő ravasz mosolya. Fügék...