Bárhová néz, mindenütt őt látja

Húsz évet töltöttek együtt. Hanna Torontóból költözött haza, ott nevelte fel három gyermekét, s azután kötötte össze az életét Makk Károllyal. Hankóczy utcai lakásuk fényes nappalijában tavaly december óta állandó kiállítás őrzi férje emlékét. Szekrényekből, fiókokból, balatoni házukból gyűjtötte össze mindazt, amit az ide látogatók megtekinthetnek. Díjakat, képeket, személyes tárgyakat, forgatókönyveket abban a miliőben, ahol a Liliomfi, a Szerelem, az Egy erkölcsös éjszaka, az Egy hét Pesten és Budán és a többi kiváló film alkotója a mindennapjait töltötte. Nem múzeum nyílt a lakásban, ezt Hanna is hangsúlyozza, hanem stúdió, amelyben nézők és alkotók is találkozhatnak, filmekről, zenéről és irodalomról társaloghatnak, vetítések, házi koncertek, irodalmi estek, kisebb színházi előadások is helyet kaphatnak.

Mi az, amit mindenképpen el akart kerülni, amikor elhatározta: sarkig tárja az ajtót azok előtt, akik szerették és továbbra is szeretik Makk Károly alkotásait, s egy ilyen kellemes hangulatú, kalandos filmes sétára invitálja őket?

Mivel nagyon szoros kapcsolat volt a miénk, szerettem volna ezt valahogy megmutatni: hogy egy élő, vibráló légkör legyen a lakásban. Karcsi életét akartam megmutatni, gazdag életútját. Konrád György, a kiváló író, akihez erős baráti szálak fűzték, jól megfogalmazta, hogy Karcsi nagyon szeretett élni, és az élet is szerette őt. És én ezt akartam érzékeltetni ezzel a kiállítással. A tehetségét, az alkotókészségét. Radnóti Zsuzsa mondta nemrég Örkény Istvánról, hogy a tehetség a lelke mélyén búraszerűségben él. Karcsi is ilyen volt, pontosan ilyen.

Személyes tárgyai, díjai, rendezői pályájának összegyűjtött relikviái között könnyű volt rendet rakni, válogatni?

Halála után egy évig képtelen voltam hozzányúlni bármihez. Ültem magamba roskadva, aztán karácsonyra elutaztam Kanadába a lányaimhoz. Hat hónappal a történtek után, amikor visszajöttem Magyarországra, úgy mellbe vágott a hiánya, az üres lakás, hogy azt hittem, sosem fogom kiheverni. Házasságunk során sokszor voltam Kanadában, de tudtam, hogy ő itthon vár rám. Aztán csak ez a hihetetlen üresség... És a lakás, amivel nem foglalkoztunk az utóbbi tíz évben, mert Badacsony volt az életünk központja. Az ottani házat együtt terveztük, építettük, raktuk össze. Szép időben azért szerettük, mert ki lehetett menni a kertbe ásni, fákat metszeni, rossz időben meg azért, mert az üvegezett nappaliban lehetett együtt üldögélni, olvasni, vagy éppen dolgozni egy forgatókönyvön. Varázsos az a környék, a Balaton-felvidék. Házasságunk első tíz évében a Hankóczy utcai lakás volt az első számú otthonunk, a második tíz év inkább Badacsonyhoz kötött bennünket. Nagy kertész vagyok, itt a városban, a budai teraszon három termő barackfám is volt, a gyerekeink feljártak barackot lopni a nyáron, gyönyörű volt a terasz, tele virággal. Mindenki megcsodálta. Egyszer aztán elromlott a locsolórendszer, és minden elpusztult, de akkorra már Badacsonyban voltunk. Most üres a terasz és Badacsony sincs.

Makk Károly elkísérte olykor-olykor Kanadába?

Háromszor-négyszer volt velem, de nem szerette. Neki idegen volt. Pedig a kanadaiakkal is csinált pár filmet. Nagyon zavarta őt, hogy nem beszélt úgy angolul, ahogy szeretett volna. Nem is akarta felvenni a kapcsolatot azokkal, akikkel régen együtt dolgozott.

Ezt a lakást szerette?

Ötven évig itt lakott. A második feleségével, Dőry Virággal vették. Előtte volt egy imádott lakása a belvárosban. Gyakran emlegette. Lent egy bár volt, és ha este baráti társaságban szórakoztak, leszólt az ablakból a zongoristának, hogy játssza el a kedvenc nótáikat. Ebben a lakásban is sok minden történt, a nagy konyhai főzések a tanítványaival, aztán itt nőttek fel a gyerekei és a terasz is gyönyörű, de az utóbbi tíz évben Badacsonyban volt az otthonunk.

Itt, a belső szobában hunyta le a szemét. Mire gondolt, miközben élete legfontosabb tárgyait, kellékeit válogatta össze?

Korábban néhányszor kértem Karcsit, hogy rendezzük a dolgait, de valahogy nem került rá sor. Nem tudtam egyedül nekifogni. Aztán kaptam segítséget, együtt könnyebb volt összeszedni és rendezni az anyagot. A díjai és a vele járó szobrok különböző fiókokból, szekrényekből kerültek elő. Sok meglepő dolgot is találtam. Fotókat, leveleket. Előkerült például az az Oscar-programfüzet, amelyben a legjobb idegen nyelvű film kategóriában a Macskajáték is szerepel. Benne van, hogy ki lépett fel a gálán: Aretha Franklin és Sammy Davis jr. Argentin, francia, lengyel és olasz filmmel versenyzett a Cat’s play. Az olasz film rendezője Federico Fellini volt, ő nyert.

Oklevelek Cannes-ból, New Yorkból, Velencéből, Isztambulból, gyönyörű cseh kristály Karlovy Varyból, nagy méretű közös fotóik Badacsonytördemicből. Gazdagok a falak.

A badacsonyi fotók a szép emlékek, ezek tartják össze az anyagot. Érzelmileg nehéz volt a személyes tárgyait rendezni, találtam egy egész óragyűjteményt, Karcsi imádta a karórákat. Bár megtettük volna korábban, együtt, sok kérdés merült fel, melyre már nincs válasz.

Különös érzés lehet reggel, a hálószobából rögtön ebbe a csodás Makk-birodalomba lépni.

Isteni érzés! Ez a lakás keleti oldala. Ide süt először a nap. Beszélgetek Karcsival. Itt van. Bárhová nézek, őt látom. Mindenütt. Mintha el sem ment volna. Napközben intézem a dolgaimat, és ő itthon vár. Tudom, hogy nem, és mégis. Van erre magyarázat? Igen, az a húsz év, amelyet vele töltöttem. Kalandos élet az enyém. A koronát a Karcsival való húsz esztendő tette fel rá. Egy ilyen férfival együtt élni mindennek a betetőzése. Szellemileg, érzelmileg ilyen partner! Mint amikor egy kiváló teniszjátékos megfelelő partnerre talál.

Minden sikeres férfi mögött egy sikeres nő áll, tartja a mondás. Tehát cherchez la femme!

Nem szükségesen a nőt, hanem a partnert. A párodat. Ha színházba mentünk, nézhettünk bármit, az esetek többségében mindketten ugyanazt éreztük. Egyezett a véleményünk. Ha nekem nem tetszett, Karcsi azt kérdezte: „Maga is utálta?” Sok mindent tanultam tőle, sokat dolgoztunk együtt, miközben állandóan tanítva és rendezve voltam.

Könnyen viselte?

Imádtam. Nekem ez nem volt teher. Élveztem. Volt erre fogadókészségem. Sokat nem tudtam Karcsiról, amikor találkoztunk. Nem éltem itt huszonöt évig. Tudtam, hogy ki ő, hiszen vendégnek hívtuk a torontói egyetem magyar programjára, így találkoztunk, de privátilag nem ismertem. Én mégis a férfiba szerettem bele öt perc alatt. Nyilván kölcsönös volt az érzés. A harmadik találkozásunkkor itt várt rám egy üveg behűtött francia pezsgővel. Tudta, mit csinál. Húsz évvel voltam fiatalabb nála. Ez neki is kihívás volt.

Más világból, más kultúrából, más földrészről jött. Melyiküknek kellett jobban idomulnia a másikhoz?

Van egy fotó, megmutatom… tessék! Így ragaszkodott hozzám! Imádott, és én imádtam őt. Sokat utaztunk együtt fesztiválokra, csak Kanadába nem járt velem. De hagyta, hogy jöjjek-menjek.

Kassán is ott volt vele, amikor Görgey Gábor Galopp a vérmezőn című darabját rendezte a Thália Színházban.

Kassához nagyon szép emlék fűz. Imádtam figyelni a rendezését nap mint nap, ahogy a színészekkel dolgozott, ahogy alakult a darab. Nagy élmény volt. Aztán a bemutató után még egy kaland: Karcsi kocsijával jöttünk haza, de én vezettem, mint mindig. Akkor már házasok voltunk, de minden okmányomban még az előző férjem nevén szerepeltem. A jogosítványomat természetesen otthon felejtettem. A magyar oldalon egy egyenruhás vámos nő a jogosítványomat kérte. Furcsálltam. Nem az útlevelet? – kérdeztem. „Azt is!” De a többi papírt miért, érdeklődtem, ön nem rendőr, ugye? Karcsi rám nézett, és a szeméből kiolvastam, hogy ezt nem kellett volna. Elnézést kértem a nőtől, és mondtam, hogy nincs nálam a jogosítványom, de ha akarja, valamilyen úton-módon ezt rendezzük. „Én majd felhívok valakit, megnézik, visszajelzik, nem lesz ebből semmi probléma” – mondta Karcsi. Jó, akkor kérem a kocsi papírjait, szólt a nő. Abból három különböző példányt átadtam, mert Karcsi állandóan elhagyta őket, újakat kért és kapott. Éreztem, hogy ezt sem kellett volna. A helyzet percről percre fokozódott. „A feleségem!” – mutatott rám Karcsi. Természetesen azt sem tudtuk igazolni, hogy házastársak vagyunk. Bement a nő, telefonált valahova, majd jön, és azt mondja: „Makk Károlyné néven nincs jogosítvány Magyarországon.” Igen, mert a jogosítványomon is még a korábbi férjezett nevemen szerepelek. Erre megjelenik egy magasabb rangú személy, és azt kérdezi Karcsitól: „Ez a maga kocsija?” De akkor már nagyon dühös volt a férjem. „Érdekes, erre a papírra az van írva, hogy a gépjármű sárga – mondja a szerv. – Maga átfestette?” Pezsgőszínű Saabban ültünk. Karcsi felrobbant: „B…k meg! Hát maguk állították ki a papírt, nem én! Ha maguknak ez a kocsi sárga, akkor sárga!” Elengedtek bennünket. De megkérték Karcsit, hogy ő üljön a volán mögé, nála ugyanis ott volt a jogosítványa. Kétszáz métert vezetett, aztán cseréltünk.

Amikor a Magyar rekviemet forgatta…

… én még akkor nem találkoztam vele.

Épp az lett volna a kérdésem, hogy akkor már ismerték-e egymást? Mert ha igen, akkor Lady Dianával is találkozott volna, aki kint járt a forgatáson.

Karcsival kilencvennyolcban találkoztunk, a filmet jóval előtte forgatta. De itt ez a fotósorozat, Lady Di a Magyar rekviem forgatásán… ezt is az egyik fiókban találtam meg.

Darvas Iván írása az egyik lapban: örökre hálás Makk Károlynak, hogy kezdő színészként főszerepet adott neki a Liliomfiban. És befogadta a lakásába, amikor kijött a börtönből. Egy másik képkeretben a New York Times egyik oldala 1973-ból, Darvas Lili fotójával: a Szerelem a világ legjobb tíz filmje között.

Sok minden várja még, hogy idővel felkerüljön a falakra. Szerencsére van még szabad hely itt is, ott is, amott is. Nagy öröm ez nekem, hogy Karcsi emlékét megoszthatom másokkal. Tényleg nem akartam múzeumot a lakásban, és ez az egész szerencsére nem is így hat, nincs benne semmi komorság. Épp ellenkezőleg. Mintha itt lenne. Mert itt is van, és néha úgy érzem, fentről továbbra is rendez engem.

A szerző a Vasárnap munkatársa