Bárczi Zsófia: A jó, a rossz meg a többi

Régebben azt gondoltam, hogy a rossz dolgok természete egyedi, hogy csak a jó univerzális, a rossznak meg biztosan megkülönböztethető arcai vannak, felismerhető, megjegyezhető, összetéveszthetetlen profillal. Azt gondoltam, hogy eltéveszthetetlenek a kontúrjai, élesen kirajzolódnak az igazság, méltányosság, morál (ésatöbbi, ésatöbbi) mindent beragyogó fényében, hogy elég nyitott szemmel járni, hogy mindig, minden esetben fel lehet mutatni, sőt, rá lehet mutatni. Hogy a rossz mindig, mindenkor látványosan manifesztálódik. Hogy a jó és rossz közötti különbség mindig, mindenki számára egyértelmű, s mivel mindenki számára egyértelmű, lényegében csupán választás kérdése. Hogy egy ember vagy jó, vagy rossz, egy döntés vagy igazságos, vagy nem. S hogy a személyes bátorság mindig, mindenkor fényes páncélt ölt.

Azt is gondoltam (sokáig), hogy az igazság mindig győz. Meg azt is, hogy a jó és az igazság, a rossz és az igazságtalanság feltétlenül kéz a kézben járnak. Hogy az igazság győzelme csak jó dolgokhoz vezethet, leng majd az ért kalász, ragyog a szellem napvilága. Hippi lelkem virággal integet.

Meg azt is gondoltam (de tényleg), hogy az igazság mindig egyszerű és átlátszó, olyasmi, amiben nincs helye a nézőpontoknak, nézőpontoktól függetlenül érvényes, időn és téren túl, mindig, mindenhol egyformán.

Most meg már nem gondolom ezt. Az igazság többnyire se nem egyszerű, se nem átlátszó. Van, hogy fényesen világít, de van, hogy rejtőzködik. Hogy úgy kell kibányászni a látszatok és félreértések, szándékos hazugságok és véletlen megtévesztések rárakódott rétegei alól. A félrecsúszott jó szándék rózsaszín nyálkájából. A kímélet vagy a félelem, a gyanakvás és az önvédelmi ösztönök árnyékos zugaiból. A szalagcímekből táplálkozó jólértesültség illúziójából, a meg nem értett szavak fel sem fogott jelentéseiből. Olyan is van, hogy nem lehet. Hogy a hozzáférési, helyreállítási, megtisztítási igyekezet kudarcot vall. Hogy annyira összetett vagy annyira szubjektív, hogy kizárólag bennünk létezik. Külön-külön, kinek-kinek a saját igazsága.

Régebben, amikor még mindenféle dolgokban hittem, azt gondoltam, nincs két olyan eltérő nézőpont, amit kellő energiabefektetéssel (beszélgetés, tájékoztatás, érvelés, vita, magyarázat) ne lehetne közelebb hozni egymáshoz. Meg azt is, hogy mindig, mindenkinek igazat kell mondani. Hogy az igazság kimondása feltétlenül jó, és mindenki áhítozik az igazságra. A fene se gondolta („gondolta a fene”), hogy ez a nézőpont-dolog ekkora erővel bír. Hogy hazugsággá teszi az igazságot, jónak festi a rosszat. Hogy az igazság lehet választott oldal kérdése. Ki melyik oldalon áll. Hit kérdése. Ki miben hisz. Rendszer kérdése. Mi fér bele és mi nem az adott rendszerbe. És ez az igazán rossz. Ez az utóbbi. A rendszerszinten jelentkező hazugság.

A rendszerszinten jelentkező hazugság kifinomult és összetett. Elemei logikusan illeszkednek egymáshoz. Sosem harsány és látványos, ezért nehéz felismerni. A rendszerszinten jelentkező hazugságok előbb-utóbb az egész rendszert deformálják, mert fokozatosan alakítják át maguk körül a mátrixot. Egy-egy újabb elemét kapcsolva magukhoz, egész szekvenciákat értelmeznek át.

A folyamat eleinte lassú és szinte észrevehetetlen. Felfedezése munkaigényes, nyomon követése unalmas. Sokszor egyhangú és reménytelen. Állandó figyelmet igényel, és ritkán nyújtja a látványos gesztusokban való feloldódás örömét. Ha a hazugság rendszerszintre lép, akkor valamit nagyon benéztünk (édes feleim). Általában apróságnak tűnő dolgokat, de sokszor (és sokan). Nem végeztük el a ránk bízott feladatokat. Mondjuk nem olvastuk el a véleményezésre küldött anyagot. Vagy összevissza szavazgattunk dolgokról, anélkül, hogy megértettük volna, miről van szó. Jednababapovedala információk alapján döntöttünk. Vagy: ugyanez a magánélet vonatkozásában. Nem néztünk szembe önmagunkkal. Nem számoltunk le az illúzióinkkal, nem vetettünk számot a körülményeinkkel. Satöbbi. Szóval nem végeztük el, amit kellett, ott, ahol kellett.

A hazugságok rendszerszintre lépésének megakadályozása a szürke hétköznapok össznépi tevékenysége. Kinek-kinek a maga helyén. Ezért (is) ennyire nehéz. Mert először a saját helyünket kell hozzá megtalálni és a saját feladatunkat megérteni. Mert csak utána lehet elvégezni. Mert a rendszerszintű hazugság az én el nem végzett feladatommal kezdődik.