Kultúra

Barak László leszámol a reménnyel

Juhász Katalin

2018. január 8. 20:04

Barak László bizonyos értelemben visszatért a gyökerekhez: új versei egyszerre személyesek és „közéletiek”, ha jelent még valamit ez a szó, illetve ha meghúzható a határ a magánszféra és a lírai ént körülvevő világ között.

Ugyanis egyre kevésbé vonhatjuk ki magunkat az akaratunkon kívüli történések alól, egyre tanácstalanabbul szemléljük a nagyvilágban, vagy saját mikrokörnyezetünkben zajló eseményeket, ráadásul abban is bizonytalanok vagyunk, mikor avatkozhatunk közbe, és mikor nem, mi tartozik ránk, és mi nem.

A kötet címe sokat elárul, és a rontott nyelv sem szorul magyarázatra: Én nem menni lakni külföld. Aligha létezik aktuálisabb kelet-európai problémakör – szinte mindenkit érint tájainkon, én legalábbis nem ismerek olyan családot, amelynek legalább egyik tagja ne külföldön dolgozna. Barak László jó érzékkel domborítja ki ezt a fura, már-már szürreális létállapotot, amelyben a szabadság a szolgasággal keveredik.

errefelé ám nem minden / egy végtelen hyde park / ami tele van viccel / és ha a kézmosó vizet / véletlenül meginná / nem köpheti / a padlóra ki / mint otthon.

A költői szabadság viszont sok mindent lehetővé tesz: a szerző belebújhat a hazáját elhagyni kényszerülő bőrébe, elképzelheti a befogadó ország polgárának attitűdjét, vagy maradhat a kettő között, egyszerű krónikási minőségben. Barak mindhárom lehetőséget kiaknázza. Felteszi a kérdést: mit jelent idegennek lenni, ki hol számít betolakodónak, van-e egyáltalán jogunk megítélni az ilyesmit.

olyan volt / kopott téglaháza előtt / cambridge külvárosában / mint egy velocioraptor / akár hatvannégy foga is lehet – gondoltad / pedig csak / mosolygott szegény.

A saját hazájukat a külföldiektől féltő büszke polgárok persze mi is lehetünk egy másik konstellációban, a szerző egy helyütt ezzel is eljátszik. És máris elnézést kérek az „eljátszik” szóért, hiszen erre a kötetre semmiképp sem jellemző a játékosság. Nincsenek benne csengő-bongó rímek, ritmikai bravúrok, szellemes képzettársítások, frappáns hasonlatok. Mintha szándékosan kerülne minden díszítést, mintha a cifra poézisre egyáltalán nem fogékony átlagember kegyeit keresné.

Bevásárlóközpontok, repterek, közlekedési dugók – megannyi ellenséges terület, amelyekhez idővel hozzászokik a szem és a lélek. Az életünk, amelyet mások irányítanak helyettünk. Az állandó kisebbségi érzés, hogy

nekünk csak térdig ér a tenger / vesztesek a teremtésben.

Ez az önbecsapással vegyített vesztes-attitűd vonul végig a köteten, elnyomva a szabadságkeresés fel-felbukkanó motívumait. Ráadásul isten is furcsán viselkedik ebben a keserű világban, a hit sem kínál menedéket.

A témákhoz passzoló minimalista stílus, a hétköznapi nyelv fordulatai kíméletlen állapotleírássá teszik a szövegeket. A lepukkant külvárosi utcának a kéklő tengerpart az ellentéte – ez mindenki számára világos, nemde? Barak szinte mániákusan törekszik a közérthetőségre, ami egyszerre lehet vonzó és taszító is a másfajta költészethez szokott lelkek számára. A szókimondáshoz bátorság kell, és ez a bátorság akár a hagyományos értelemben vett szépség ellen is irányulhat. Ha a szerző szükségét érzi, könyörtelenül lekapkodja a csipketerítőket a kopott komódokról. A rombolás is lehet építkezés, illetve annak kezdete.

Itt van például a nyelvroncsolás, amely egy hosszú „én-versben” bontakozik ki, Domonkos István nagy avantgarde verse, a Kormányeltörésben parafrázisaként.

én nem menni lakni külföld / nem érteni idegen beszéd / nem érteni himnusz / nem érteni kormány / nem érteni eltörés / agyamban lenni habverő / én kerülni csatatér / én nem tudni ki lesz nyerő / milyen a finis / én elmenni fizetővendég / hetedhét ország üveghegy / én inni csakis kisüsti / nem inni ginisz.

A műveltebb olvasó már a kötet címét látva a Jugoszláviából Svédországba emigrált Domonkos versére asszociál. A forma és a gesztusrendszer azonos, az attitűd és a mondanivaló azonban teljesen más: Barak már a kötet címében jelzi, hogy nem fizikailag hagyta el azt az országot, amelyet sirat, hanem a rendszerváltáskor megfogant reményt, egy új világ reményét temeti. A cím roncsoltsága ezért plusz dimenziót kap (mert hiszen miért beszélne hibásan magyarul egy olyan ember, aki nem hagyta el szülőföldjét), a hozzá tartozó grafika (az alkotó neve nem derül ki az impresszumból) pedig epésen vázolja a beszélő karakterét.

És innét nézve értelmet kapnak a kötet első blikkre sztereotípiákkal terhelt, unalomig ismert élethelyzeteket taglaló szövegek is. A szerző szembesít minket mindazzal, amiben manapság élni kényszerülünk, és amivé lettünk az évek alatt. Nem túl kellemes szembesülés ez, de rendkívül hasznos.

Barak László: Én nem menni lakni külföld. Kalligram, 2017. 75 oldal

Önnek ajánljuk