A hiány poétikája

Szabó T. Anna verseskötete az elmúlás, a gyász és a hiány (az eltűnés, az elhallgatás), valamint az ezzel szemben jelentkező vitalitás (a túlélés, a megszólalás) témája köré szerveződik. A szövegek többsége (ahogy arról a szerzői utószó is informál) családtagok, pályatársak, mentorok elvesztésének alkalmából íródott, és a halál tapasztalatának megfogalmazásához keres poétikai utakat, a továbbiak a távollét megélésének különböző formáit tematizálják. Megtalálhatóak a nyelv hangzósságát előtérbe helyező, dalszerű versek, az impresszionista szövegformálás elemei, a szójelentést fókuszba állító, metapoétikus megoldások, valamint a narratív jellegű, terjedelmes költemények is.

A versek arra a kettőségre mutatnak rá, hogy a hiány szükségszerűen feltételezi a jelenlétet is (hiszen valakinek vagy valaminek az elvesztését csak a jelenlévők érzékelhetik és fogalmazhatják meg, a halál épp az élet, a túlélés oppozíciójában azonosítható). Ezt a tapasztalatot viszik színre az anya halálára reflektáló, egymással dialógusba lépő gyászversek, amelyek gondolati kiindulópontja, hogy a gyermek fizikai valója eleve az anyára és a hiányára utal (hiszen a létezése a szülés, a születés függvénye), másrészt a másik test tapasztalatának eredeti élménye is az anyai érintésre (és bizonyos értelemben a magzati létre) vezethető vissza, amely az anya halála után betölthetetlen hiányként lehet csak jelen: „voltam kicsi lány, lettem: a kapocs, / élő hagyaték, én még maradok.” „Nincsen nehezebb, nincsen nehezebb, / vágyni mosolyod, vágyni kezedet. // Vágyni tovatűnt tested melegét, / mert már sohasem, mert még nem elég. // Volt-csak ölelés, volt-lett puhaság, / nincs lesz, ami volt – nincs már ruha rád, // nincs már ajakír, táska, se cipő, / már csak idebenn, már csak levegő.” (Nincs. Van., 9.) A hiány a test érzékelhető tulajdonságainak emléknyomával (a közelség és az érintés megszűnésével), valamint a környezetének leírásával (a testet keretező civilizációs kellékek számbavételével) történik, a hangzósság pedig a ringatás monotóniáját idézi, mindezek azonban az anya-gyermek viszony tükörszerkezetében is értelmezhetőek (a „kicsi lány” mint élő hagyaték az anya szerepébe léphet): „Mert élni kell még, lélegezni. / Ki testből testté született, / az időből még nem léphet ki, / testeket teremt és etet. // Viseli árvaságát, bátor. / Simogatja a test helyét. / Másoknak adja, már magából, / az édesanyja melegét.” (Hiány, vers, 11.)

A lélegzés – Nemes Nagy Ágnes költészetének egyik kiemelt motívuma – Szabó T. Anna kötetében is hangsúlyos pozícióban szerepel. A légzés egyrészt fiziológiai, biológiai folyamat, amely az élet feltétele, másrészt a levegő a beszéd, a hangadás eszköze is, a két esemény azonban (technikáját, ritmikáját tekintve) egymást kizárja, a saját lélegzet tudatosítása a beszédfolyamat megszakadásához vezet (vö. Mezei Gábor, Az organikus nyelvi megmutatkozása Nemes Nagy Ágnes verseiben, Alföld, 2022/2). A levegő utalhat az űrre, a hiányra, amely a jelen nem lévő helyét kvázi kitölti („Nem vesz levegőt: ő a levegő. / Szíve ma nem üt: / ő a dobogás.” [37.]), máshol azonban a vers a lélegzetvétel irányának, a levegő mozgásának leírásával, ritmikusságának imitálásával épp a megszólalást megelőző, eksztatikus állapotot definiálja: „Bentről kifele, bentről kifele, / örvénylik, kavarog, repül. / Soha nem jut ki, soha nem jut ki, / egyre beljebbre kerül. […] Kintről befele, kintről befele, / tép csak rángatva föl-le.” (Az ihlet perce, 51.)

A születés és a halál, a be- és kilégzés ciklikussága a természet körforgásában, valamint a feltámadásban is megismétlődik: „ahogy az eső le-lecsap a tóra, / ahogy a felszín kisimul, / és éles kép jön pasztell vízióra, / és szárnyas mag száll, míg a lomb lehull” (Három őszi sanzon, 25.); „minden élő örvendezzen, / mert az élet meg se rezzen / a halálnak közeledtén, / tudja, mélyén ott a nagy fény – // oltva gyullad, hullva támad: minden múlás puszta látszat.” (A feltámadás dicsérete, 65.) De a körkörös mozgás motívuma szervezi a Petri hangnemét idéző, Érvénytelen jegy című narratív hosszúverset is, amely az élőbeszédhez közelítő versnyelven, be- és felülírásokat alkalmazó szövegalakítással egy parkolás történetét, a parkolójegy elvesztését és megtalálását, és az azt kísérő belső monológot viszi színre. A vers beszélője Petri-estre igyekszik, parkolóhelyet, majd a jegyet keresve kering (a felszínen, majd a mélyben), miközben az anya halála utáni gyászév eseményeit veszi számba. Az évforduló említése és a kettős történetkezdés az időbeli ciklikusság és a hiány állandóságának jelzése lesz: „otthon a világban / kiismerve a közlekedés módját, / a súlyokat és az irányokat, / igazodva nem, de eligazodva (igaz: nem mindig) útvesztőiben bukni (ki, el) egy parkolójegyen. // Betettem pedig, szép óvatosan, / az új kabát kicsit síkos zsebébe, / rohantomban, mert már késésben voltam, / de alig pár lépés után kiesett. // Nem, nem elég itt kezdeni. De hol van / az origó? Talán a hét, a hónap, az elmúlt év volt, tehát az idő? / (A háború évfordulója van ma. / Pont idén lenne anyám nyolcvanéves. / Ettől minden, mi van: érvénytelen.”) (132.)

A Vigasz erőssége, hogy a választott témát mind tartalmi, mind poétikai szempontból innovatívan tudja variálni, a veszteség (valamint annak feloldása) a természetlíra, a testpoétika, a várospoétika és a szakrális költészet keretei között egyaránt meg tud szólalni, a téma szétírása, szétszálazása így árnyalt jelentéseket eredményez. Másrészt a gyűjtemény (hasonlóan a szerző korábbi köteteihez) idézetek, allúziók révén mintegy beleszövődik a magyar és az európai költészet hagyományaiba (kapcsolódik többek között Nemes Nagy, Tandori, Babits, Kovács András Ferenc, József Attila, Weöres, Vogelweide, Verlaine műveihez), így a kötet nemcsak a hiányra, hanem az arról való beszéd lehetőségeire, tradícióira, történetiségére is reflektál.

Szabó T. Anna: Vigasz
Magvető, Budapest, 2024, 176 oldal