Banánhéjak, Besenyők, Mici-macsók

Nézem a dobozt. És ő is figyel engem. Látja, hogy öreg rókával van dolga, pontosabban sárkánynyal, akinek estére már Paff, bűvének hűlt helye, orrában a tűzkő is jéghideg, fejéről a kalap, a korona és iskolába sietve a pom-pom is rég lehullott. A felkínált moslékot nem fogyasztja, aligha venne bármit is a képernyőn orrvérzésig reklámozott árucikkekből, a bőven ontott amerikai akciófilmekről papírra nem festhetné véleményét a nyomda, de még a régi Columbo-filmek láttán sem nyalogatják lelkének mára már sziklás tengerpartját nosztalgia-hullámok.

Nézem a dobozt. Bár az orvosom nem ajánlja. Pontosabban diétát javasol: kizárólag humorral fűszerezni (a nevetés keltette jótékony perisztaltikus mozgások!), és vacsora helyett a tévémacival szemezgetni (a mesék kiváltotta gyermekkori emlékek pozitív hatása!). Nos, ha a humor a lélek C-vitaminja, akkor ma kimulatom magamat. A hétfői nap duplacsavart ígér: a Bagi-Nacsa duó Banánhéja után a L’art pour l’art Társulat eddigi munkásságának válogatott gyümölcseit.

A Bagi Iván és Nacsa Olivér alkotta páros egészen különös adománya a természetnek, és nem ők tehetnek róla, ha hamarosan elfogynak a jól parodizálható egyéniségek (vagy ez már be is következett volna?), s nem tudnak ránk mindig az újdonság erdejével hatni. Például akármilyen remek Friderikusszá vedlik is át Olivér, büntetőpontokat jelent a kalapból gyakran ugyanazt a nyuszit elővarázsolni. Ráadásul mintha egy kissé zavarba jönnének műsoruk végén, amikor vendégeiket „saját klónjaikkal” szembesítik: nem igazán aknázzák ki az ebben rejlő lehetőségeket...

Jutalomjátékával jóval gazdagabb múltra tekintett vissza az „örök emberi savanyúságok és besenyőségek” széles eszköztárából válogató L’art pour l’art Társulat. Üdítően tarka és változatos „beszt of”-jukból az is kiderült, hogy a pletykákkal ellentétben nincs a birtokukban a könyv, amely 2010-ig a világon elhangzó legjobb poénokat lenne hivatott rögzíteni. Igaz is, talán akkor gyakrabban láthatnánk őket...

Nézem a dobozt. Szeretnék valami jónál is jobb mozifilmet a retinámra vetíttetni, amelyet még egyik csatorna sem tűzött a hullámaira. Reményemnek az adhat plusz tápot (bár ez minden alkalommal csak „plusztápba” kiáltott szónak bizonyul), hogy ezúttal talán nem csak a képernyő sarkában pörgő-forgó, masnival átkötött hímes tojások fognak emlékeztetni az ünnepekre, hanem egy kicsit a felnőtteknek szánt esti műsor is tartogat valami finomat és táplálót. És lám, ezúttal is (mint oly sokszor) megoldották a sokadszori ismétlések újravetítéseivel. Az illetékes (minden bizonnyal skót származású) műsorigázgató (sicc!) urak legalább a filmcímek önkényes, ideiglenes megváltoztatásával feldobhatnák a kissé megkopott választékot (pl. Forrest Gumpot ismét futtatjuk; Újabb hét év Tibetben; Aranyoskám – plusz karátok közt; Spartacus nem adja fel; E. T. betartja az uniós mezőgazdasági ajánlásokat – speciális, extra, rendezőileg gyökérkezelt verzió, eddig nem látott pálmalevelekkel stb.).

Nézem a dobozt. Állandóan robbanások rázzák meg a tévéhíradót, most ilyet nem szabad nekem, mint ahogy a boxklubból ellesett pár másodperc is könnyen a padlóra küldhetne. A hétvégén délelőtt sugárzott durva, agresszív, lövöldözésekkel és robbanásokkal megspékelt rajzfilmek is tiltólistán. Szólítja tehát a „vén Karak” a „kis Vukot”, letelepednek a doboz elé, hogy megmártózzanak a békéről és barátságról szóló Micimackó legújabb kalandjaiban. És éppen melyik epizód megy?

Amelyben előbb a Nyuszi kertjét, majd fából tákolt várában kuporogva őt magát robbantják fel a barátai. Na bumm!