Bach és Cage zenei randevúja

Skuta Nóra: Cage preparált zongorára írt Szonáták és közjátékok című műve a zongorairodalom jelentős alkotása, amelynek előadásához „speciális” képzettség szükséges. Mivel több mint tíz éve aktívan foglalkozom a huszadik századi zenével, volt időm megszeretni, s egyben megszerezni a zongora előkészítéséhez, preparálásához szükséges „többletinformációt”. Mivel a zongora húrjai közé különféle idegen tárgyak, csavarok, gumi, műanyagdarabok vannak illesztve, a hangszer hangja teljesen megváltozik, egy ütőegyüttes hangzására emlékeztet. Ezt a huszadik századi „új” hangszert John Cage amerikai zeneszerző „találta fel” 1938-ban, és később jelentős mennyiségű művet szerzett preparált zongorára. A Szonáták és közjátékok a preparált zongorára írt zeneirodalom legkiforrottabb, legcsodálatosabb műve. Szlovákiában nagyon kevés zongoraművész játszik kortárs műveket, ez a darab is kizárólag az én tolmácsolásomban hangzik el. Azért választottam be a repertoáromba, mert nagyon tetszett: tartalma, hangzásvilága különös hatással volt rám.

Miben rejlik ez a különös hatás?

S. N.: Abban, hogy felépítésével, finom szépségével, megnyugtató lüktetésével és szokatlan hangzásával ez a zenemű szinte mágikus erővel hat a hallgatókra, és valamiféle nyugalmi, ellazult, „időtlen” állapotba képes juttatni azt, aki átadja magát aktív hallgatásának.

Ez az élmény nem hasonlít véletlenül a meditatív zene által kiváltott érzéshez?

S. N.: A meditatív zene lényege, hogy kiküszöbölje a környezet zavaró hatását. Amikor Cage a Szonáták és közjátékokat szerezte, keleti kultúrákkal is foglalkozott, s ennek hatása érezhető a műben. Hangulata az indiai kultúra szerinti kilenc alapérzést, a hősiességet, az erotikát, a csodálatot, az örömöt, a félelmet, a haragot, az utálatot, a szomorúságot és a nyugalmat tükrözi. Ugyanakkor sokkal bonyolultabb a meditatív zenénél. Aktív hallgatása azonban képes eljuttatni abba a felszabadult állapotba, amelyet a meditálás nyújthat. A darab horderejét illetően erős párhuzamot érzek Bach fantasztikus művével, a Goldberg-variációkkal. A zene folyamatának megszakítás-nélkülisége és az ebből fakadó élmény mindkét mű fontos alapeleme.

Ehhez az élményhez tud-e hozzáadni valamit a helyszín, vagyis hogy zsinagógában szólal meg a két mű?

S. N.: John Cage művének említett „érdekességei” nem tipikus helyszíneken sokkal jobban érvényesülnek, mint klasszikus koncertteremben. A hely kisugárzása a hallgatóságra is hat, pozitív esetben segítheti a ráhangolódást. Természetesen élvezet jó akusztikájú, szép koncertteremben, jó hangszeren játszani. Mégis úgy érzem, a somorjai zsinagóga gyönyörű beltere, jó akusztikája ideális hely lehet Cage Szonáták és közjátékok című szerzeményének, minden benne rejlő szépségnek a megszólaltatására. És ugyanez érvényes Bach művére is.

Bach az orgona mestere, műveinek jelentős részét orgonára komponálta. Mennyiben befolyásolja egy előadóművész stílusát, hogy a darabot „át kell tennie” más hangszerre?

Skuta Miklós: A Goldberg-variációkat Bach csembalóra írta, hiszen akkor még zongora nem létezett. Két meghatározó különbség van a két hangszer között. Az egyik gyakorlati: a csembalónak két, a zongorának egy billentyűzete van. Ezért természetesen a zongorai megszólaltatás más játéktechnikát igényel, mivel két billentyűzeten például le tudunk játszani ugyanabban a fekvésben két különböző dolgot. Szerencsére, ez a különbség elfogadható módon korrigálható. A másik eltérés, hogy míg a csembalón a regiszterpedálokkal csak „teraszos”, tehát nem folyamatos dinamikai változásokat tudunk elérni, a zongora folyamatos hangerőváltozásra alkalmas. Talán éppen ez az érdekesebb kérdés. Nem tudhatjuk, mi lenne Bach véleménye erről a hangszerről és a sokkal gazdagabb lehetőségeiről, ezért számunkra, előadók számára is kérdés, mit engedhetünk meg a Variációk és más csembalóra írt művek interpretálásakor. A fontos az, hogy az előadás meggyőző legyen. Talán Bach zenei elképzeléséhez képest én kevesebb dinamikai és hangszínbeli különbséget viszek a darabba. Van viszont olyan előadásmód, amely majdnem romantikus hangzással interpretálja Bachot.

Miben látja Bach töretlen népszerűségét?

S. M.: Hogy örök értékű érzéseket tolmácsol. Mentes minden „divatos” érzelemtől, mentes a csillogó virtuozitástól, mentes a szentimentalizmustól és minden más felszínes érzelemtől.

Miért Bachot választotta?

S. M.: Zeneiskolás korom óta szeretem. Éppen az említett okok miatt. Ha Bach energikus, akkor az nem vad és szenvedélyes, ha szép, akkor az nem giccses, ha lágy, akkor nem negédes. Természetesen nem mondom, hogy más zeneszerzők műveit nem játszom szívesen, de Bach „tisztasága” bennem a legnagyobb tiszteletet váltja ki.

S miért éppen ezt a művet szólaltatja meg a zsinagógában?

S. M.: Sok más Bach-darabot játszom, toccatákat, hangversenyeket. A Variációknak talán egy picit nagyobb a visszhangja, mivel majdnem másfél órás mű, ráadásul Szlovákiában ezt egyelőre csak én adom elő. Számomra minden koncert kihívás és egy kalandos „utazás”. Ez a mű éppen a hossza miatt kihívás: nyolcvanöt perc koncentráció felér egy komoly meditációval. Kaland pedig azért, mert a harminc variáció, amennyiből a mű áll, olyan, mint egy varázslatos utazás egy gyönyörű, kies tájon. Mindig valami újban és csodálatosban van részem, és természetesen a hallgatónak is. A darabbal kapcsolatban az a legenda él, hogy egy alvászavarokkal küszködő gróf rendelte meg álmatlan éjszakáinak elviselésére. Ennek a grófnak a házi csembalósa volt Goldberg. Innen a mű címe.