Babaarccal a semmibe hullva

Találkozás az alvilággal a borbélyműhelybenFotó: Palace PicturesEmlíthetjük a Friss vér című 1986-os filmdrámát, amely arról szól, hogy a Rob Lowe által életre keltett, ártatlanságával küszködő srác profi jégkorongozó szeretne lenni. Sokat kell tűrnie a rangidős társaktól, amíg eljut a fura beavatásig: vagyis hogy rítusosan megborotválja őt a csapat. Természetesen nem ott, ahol gondolnánk, nem selymes, alig pelyhedző arcán, hanem alsóbb tájakon, bár – ahogy még gyermeki voltára utalva mondják a beavatók – a művelethez nem szükséges túl sok hab. Innentől – a megalázó beavatástól – kezdve azonban ő lesz a sztárhokis, akire mindenki felnéz, s akit mindenki kedvel. E figura futballista alteregóját teremtette meg már korábban, '83-ban Tom Cruise szerepeltetésével Michael Chapman rendező a Tökéletes mozdulatok című romantikus drá?mában. De bandák, erősebbek és gyengébbek vetekedését dolgozza fel Francis Ford Coppola is A kívülállók című, ugyancsak 1983-ból származó opusában, amellyel az akkortájt indult új színésznemzedéknek teremtett kiugrási lehetőséget. „Az ifjú gárda” tagjaként Rob Lowe mellett Tom Cruise, Matt Dillon, Patrick Swayze, valamint Emilio Estevez „szállt ringbe”. Coppola megadta a lehetőséget a főszerepre Matt Dillonnak is: ő a Rablóhal című moziban fogta ki a „második sorból” kitörni kívánó, önpusztító hős szerepét. E nemzedék a 20. század nyolcvanas éveiben színészileg is megizmosodva került ki ebből a hálás, pozitív szerepkörből.

Ezeknek a filmeknek az alapmotívumát és némileg a hangulatát idézi, jóllehet lényegesen durvább-drasztikusabb háttérrel, nem amolyan hollywoodi szépelgősen mesélős stílusban a német Detlev Buck Kőkemény című mozija. A tizenöt éves Michael Polischka habzsolja az életet, anyja dúsgazdag pasijának pazar berendezésű házában. A férfi azonban megelégeli, hogy a nő csak az ágyban teljesít, a háztartásból nem veszi ki a részét. Anyját és fiát kiteszi az utcára. A csillogásból a semmibe zuhannak: Berlinnek abban a nyomornegyedében jutnak lepukkant szoba-konyhás panellakáshoz, amelyben zömmel bevándorlók élnek.

Egyáltalán nem baj, hogy a török származású német rendező, Fatih Akin filmjeiben ugyancsak a bevándorlók, elsősorban a török emigránsok élethelyzetével foglalkozik. Mivel másképp teszi: sokkal komorabb, „autentikusabb” színekkel árnyalva azt a vad erőtől duzzadó realizmust, amelyben a kivándorlók beilleszkedési problémáit láttatja. Detlev Buck nem is erről akar látleletet készíteni. Arra koncentrál, mi lesz a tizenöt éves kamasz fiúval, akit mindenféle háttér nélkül szélnek eresztenek Vad-Berlin (a Vadnyugat mintájára) veszélyes betonrengetegében. Tud-e háttér és támasz nélkül a nihilben létezni. Be tud-e illeszkedni, illetve mivé tud válni egy olyan közegbe(n) – az új iskoláról és vonzáskörzetéről van szó –, ahol rangidős, főleg török származású vigécek „sápot” szednek a kisebbektől még a levegőért, a puszta létezésért is. Vérre menő, ádáz ütközetek, ámulatot és rettegést kiváltó brutális bántalmazások, mókuskerékbe kényszerítő terrorizálás és zsarolások klipszerű sora fűződik egymásba magával sodró, kőkemény (nép?fia)zenével (metál és egyéb idegtépő mű?fajok), bár aláfestő muzsikaként Sosztakovics is megszólal. Nincs értelme leírni azt a határát vesztett képzelettel kieszelt állatiasságot, ahogy a bandatagok beletörlik a lábukat Polischkába. A tizenöt éves szenvtelen kamasz egyszer aztán visszaüt. Ennek lesz szemtanúja a helyi török keresztapa, és a fiút szárnyai alá veszi. Beviszi a mohamedán alvilág „szent helyére”, a borbélyműhelybe, ahol a vízipipából eregetett „szent füst” mámorosító hatása alatt drogfutárjai közé fogadja őt.

Mivelhogy Polischkának nincs kialakult jellem- és világképe, sem valóságérzéke és veszélyérzete, boldog, mert végre rá is süt a nap: pénze is van, és a „főnök” védelme alatt korábbi támadói nem merik bántalmazni. Ám a végén az egyik bandatag bosszúból mégis keresztbe tesz neki. Egy szállítmányból származó hatalmas összegtől „szabadítja meg”. A maffiavezér kegyetlen elégtételvételre és leszámolásra kényszeríti a megszeppent fiút. Lassú, komor, elhomályosított képek következnek ember-, illetve gyermekvadászatról, s a választás elé állított Polischka döntéshozataláról. Megrázó, katartikus vég préseli a nézőt a párnázott székbe. A végére kőkemény filmmé kerekedik Detlev Buck sok sémát követő, helyenként kiszámítható dramaturgiával manipuláló, esetenként nem megindokolt magatartásformákat felmutató sztorija.

A vég sikolya a Polischkát megformáló David Krossnak is köszönhető, akinek ártatlan babaarca mást mutat, mint ami a fiúban forrong, s mint amire képes. Ezért lenne felesleges vitát nyitni felemelkedésének és bukásának hitelességéről.