Az utolsó látogató

Az első eszmélés élménye messze űzte az ifjúságából eredő öntudatlan boldogságot. Kiragadott, felkent lénnyé vált. A végzet királyától pedig a szenvtelen kívülálló állomáshelyét kapta. Húszesztendős volt ekkor.

A következő négy évtizede egyetlen kardcsapásnak tetszett. Negyvenesztendei szívlelt feszély, álomittas, lelki értelmű utazás, mely ismeretlen indíttatásokért s távolságokért történt. Az alkotó ember pedig nyomorult hírvivője a szellemi érdekeltségű világnak. Bensődleges gyanakvások, időleges kimerülések, transzformációk kísértették Poussint.

Negyvenesztendei munkálkodás közepette élő vízcseppé, világteljességet őrző szőlőszemmé, istenes tájékká vált. A festő egyetlen játszmájú élete volt ez. Egy torzonborzzá váló, téveszméktől sem mentes életút... miközben sosem érzett részvétet a csodálóival szemben... Amit meglépett: meg kellett lépnie.

Négy évtized alatt csupán a figyelő tekintet volt, meddő és állhatatos bölcsesség. Hajlott korában már elviselhetetlenné vált számára a mecénások, a képkereskedők sora. Ő maga akkorra már szinte test sem volt, sem érzelmi indíttatású lény, de értelem és lélek, s konokul utazó előérzet.

Az isteni gondviselés ekkor küldte el hozzá követét, egy húszesztendős ifjút, aki akár Poussin hajdani önmaga is lehetett volna. Csakhogy az érkezett minden tekintetben felülmúlta a festő néhai önmagát. A koros ember ezért fogadta látogatóját lelkes alázattal. A lelki tisztaság, amit a fiatalember arca tükrözött, mélyen érintette őt. Az a makulátlan élő arc! Mely mögött mintha a mester igazi és egységes hite húzódott volna. Miközben Poussin az ajtóig kísérte látogatóját, ennyit mondott csupán: – Sosem az adott kép lehetősége, soha: de a mindenkori anyag struktúrája mögötti igazság érdekelt. Nem a látszati és látványos varázslat, hanem a szüntelen vágyakozásom a világértelem mélységei felé... S ha tudtam szeretni, csakis a mindenkori anyagon túlit, és most itt állok, uram, lelkileg összetörten, önalázott nyomorúságomban, tehetetlenül...

Az ifjú a kezét nyújtotta: – Az Ő világában minden téveszme értelmet nyer... és az udvarába emeltetik. Minden, minden, minden. Az Úr világában soha semmi nem időleges, Nicolas Poussin!

Hátat fordított a kínálkozó és esendő földi örömöknek, az emberléptékűt mogorván elutasította, és most, íme, itt az az elrongyolódott, alaktalan makulatúra, mi emberi élet is lehetett volna, s ez a hiábavalóság kisvártatva a gyehenna tüzére vettetik!

Nicolas Poussin! Mondják, teljes tizenhat esztendőre magára zárta házikójának ajtaját. Mondják: egy önarcképen dolgozott, mint még soha. E tizenhat éven át annak az utolsó látogatónak emlékképe, az arcából sugárzó lelki értelmű tisztasága kísértette őt. Minden korábbi cselekedete e tizenhat esztendőhöz viszonyítva csupán könnyűlovassági vágta volt, felelőtlen szellemi idomulás! Azok a régi-régi képek, melyekkel a nagyvilágot becsapta, és lelki ingatagként meglopta a neki juttatott ígéreteket!

Az az utolsó látogató a lelki jellegű megújhodás lehetőségét hozta el Poussin-nek. Tizenhat év! Egy önarcképet festett tizenhat esztendőn át, mely feltett kérdés volt és egyben feleletnek is számított. Az az önarckép pedig a Mester igazi arcát tükrözte, és nemcsak az övét, hanem az utolsó látogatójáét, valamint külön-külön minden földi emberét, ugyanakkor az anyagi és szellemi világi teljesség arca is volt. Tiszta és elhozott ábrázat!

A tizenhetedik év tizenkilencedik napján végre elkészült a mű, mely elmondhatatlan válasz volt, kép, amely az ember által alkotott tökély jegyeit viselte magán.

– Lám, van emberi tökéletesség! – mondta hangtalanul a Mester. – Ha az Úr lelke megtelepedik bennünk: az alkotás tökélyéig juthatunk!

Ám, egy benső és határozott hang így válaszolt:

– Vesd el, uram, ezt a kárhozatot, vesd el, hogy emberben kárt ne okozzon, és ne okozzon álmatlan éjszakákat, ne lázítson, és ne tegyen rontást az emberi lélekben!

Nicolas Poussin megjárva a pokol labirintusait most eltávolíthatatlan, sűrű mázzal lefedte az egyetlen, magasabbrendű alkotást, mely azóta afféle emlékeztetőjévé vált az emberi elmélyülésnek s szorgalomnak, egy nagy-nagy és háborgó lélek bátorságának hozadékává...