Az új én

Nem voltam hajlandó átlépni a küszöbüket. Sőt, ez a lehetőség fel sem merült bennem. Egyetlen igény és elszántság fűtött és hozta mozgásba a teremtői akaratomat. Mondom. Semmi ösztönzésféle, hogy a köreikbe lépjek. Ráadásul éppen sátoros ünnep volt. Közvetlenül ebéd utáni időpont. Falu. Házak, házak szétszórtan. Mindenfelé. Elázsiaiasodott kontinensünk vidékies változata. Szokványos képek. Képzelheted. Én meg becsengettem hozzájuk. Ő pedig lassan, szinte tántorin jött le a lépcsőkön. Én az új voltam, ő viszont a régi. Néhány lépés az utcaajtóig. Lába alatt színes kőlapok. Az alacsonyka kapun át nyújtotta a kezét. S eközben én a szokásos újesztendei jókívánságomat mondtam. Meg azt, hogy az új vagyok. Meg azt, hogy mi még sosem találkoztunk. Efféléket. Ő pedig: „Én vagyok az a csúnya... csúnya...!” – és ekkor egy nevet mondott. A nevét. Egy szépen, dallamosan csengő olasz név volt ez. A nevét ejtette ki. Meg azt mondta, hogy ő az a csúnya... csúnya..., de nem volt csúnya. Semmi furcsát nem láttam rajta. Éppen ellenkezőleg. Elragadó volt. Nagyon is nőies, vonzó teremtés. Pontosan a mai kor elvárásainak megfelelően öltözködött. Az arca kissé halovány. Az alkata könnyed. Törékeny. Egyszerűen így, ahogy mondom. Pontosan így! Ilyen volt. Egészen vonzó nő. S a korától – nyilván – fiatalabbnak látszott.

– Bejön?! – kérdezte.

Tagadóan intettem. Új voltam. Megszállottságomból eredő következetességem nem engedélyezte a kísértő lazulást.

A kapunál maradtam. Az aszszony pedig hozott egy kis újesztendei itókát. Ennyiből állt az egész. Az egész... Mármint ahogyan először kijött. Le a ház lépcsőin. Majd a röpke és tudatosan félrevezető bemutatkozások. Kis eszmecsere. Újév. Meg hasonló csekélységek. Meg az, hogy a bejáratnál hagyott. És kisvártatva visszatért. Kezében világos színű tálca. A rövidital. Az egész eseményláncolat nem tarthatott tovább három percnél.

Az ügy. Szóra sem érdemes. Csak így, utólagosan. Sok-sok esztendő elteltével..., de nem óhajtalak untatni vele. Ott, annál a kapunál, miközben azt mondta, hogy ő az a csúnya... csúnya..., és az a női név. Hát, igen, a dolgok önkényesen megharcolják a maguk kis háborúit – azt hiszem.

Akkor, a bemutatkozásnál egy semmitmondó nevet használtam. Régen enyém volt az a név. Hozományul kaptam. De rég elfelejtődött. Az új nevem pedig a sorsommal és az életemmel, a személyes kiteljesedéssel párhuzamosan csiszolódott. Az a régi-régi, elfeledett név! Álcázva önmagamat, azt a régi nevet használtam. Ő pedig erre azzal a sajátos intervencióval élt, hogy ő az a csúnya... csúnya...! Meg minden. Természetesen nem az alkatára értette. Inkább arra utalt ezzel, amit a faluban pusmogtak róla. De hát... Életet megharcolt férfiúként nem törődtem a szóbeszéddel. Maradtak – hát – a dolgok a sajátos medrükben. S az a kapu. Ő odabenn. A kapu és a kerítés határvonala mögött. Én pedig idekinn. S az a kézfogás. Meg az, hogy nem láttam rajta kivetnivalót. De amikor kiléptem e körletből, megborzongtam. Mert abban a nőben felismertem a saját létem teljességének tükröződését. Csak el, el innen! El, meszszire, a felmentő, lelket lazító távolságba! De többé nem tudtam kimozdulni, e varázskörből nem lehetett kiszakadni. Sosem lesz egymáshoz több közünk, mint az, hogy megfigyelésének tárgyává váltam. Semmi egyéb. Csakis ennyi. A megfigyelése alatt létezem. Egykor az elővigyázatlanságomból az életének színkörébe léptem. És ettől kezdve fogva tart. Nem nyúl értem. Nem érint meg. Nem befolyásol. Egyszerűen csak szemmel tart. Nem tesz mást. Talán nem tehet is. Ez ő! Azzal az olasz névvel... S az a régi, régi kézfogás... S a gyámoltalan inkognitóm...

Olyan képességekkel van megáldva, hogy ha egy ismeretlen személy nevét kimondják előtte: ő már minden lényegeset tud arról az idegenről. A kezemet nyújtottam valaha. Ő pedig rögvest felismerte életem ötvenkét súlyos buktatóját. Azóta a fivére vagyok, platonikus szerelme, életének nomádja! Többet nem is óhajt. Mindössze az az elvárása, hogy a közelében legyek. S a megfigyelése alatt tartson. Semmi egyéb. Ami még számíthatna. A függőségem. Csakis ez az egyetlen, lényeges tény. Semmi egyéb. Megfigyel. De nincs részvétellel irántam. Nem vágyódik többre. De kevesebbre sem...