Az ügynök is kétszer csönget

Giling-galang, szól a harang, azazhogy a bejárati ajtó csöngője. Hát ez meg ki a rosseb ilyenkor, újév napján, kérdezzük a költővel együtt jogosan. Nini, egy túláradó életörömmel kipárnázott, erősen nyakkendőszagú úriember. Pirospozsgás arcában huncut kék szemek csillognak, míg mutatóujját nekem szegezve felteszi a dermesztő kérdést: mi lesz, ha meghalsz.

– Hát, izé... így negyvenévesen még nem is annyira...

– A legjobb lesz, ha... – mosolyog, mit mosolyog, kacag tudatlanságomon, s mire magamhoz térek, a nappali minden négyzetcentiméterét színes papírlapokkal borítja be.

Te jó ég, biztosítási ügynök.

– Izé... igazából most nem is annyira van énnékem pénzem...

Legyint, hanyagul, mintha a pénz, ez a mocskos, olyasmi volna, amire igazából szükség sincs ebben a keserves életben. (Noha nem így van). – Halál – néz a szemembe bátorítóan, mintha az Elmúlás elegáns utazó ügynöke volna, akinek egyedüli feladata támasz, valamint segítség nyújtása a nehéz időkben.

Ez okból rajzol egy tortát. Van két nyíl is az oldalán, ami nem azt jelenti, hogy a tortára nyíllal vadászunk, mint ahogyan azt az ember logikusan gondolná. Hanem azt – őszerinte –, hogy ha megöregszem, kapok egy rakás lóvét.

– Ha meg netántán meghalna – suttogja, s a nappali levegőjén az elmúlás dermesztő lehelete süvít keresztül –, akkor ennyit kap a legközelebbi hozzátartozó – takar le egy óriási szeletet a tortából. (Micsoda öröm.) – Megtörténhet, hogy csak az egyik lábát veszti el – enyhít egy kissé a dolgon. – Akkor viszont...

Jézusom, ennyi pénz! Ha csak a fele igaz, már érdemes. Vehetnék egy yachtot... Meg egynehány yachtnőt...

– Meg is vakulhat – teszi hozzá biztatóan. – Ebben az esetben... (Fan-tasz-tikus. Ha elvesztem összes végtagjaimat, valamint halló-, látó-, tapintó- és szaglószervemet, halálom napjáig gondtalanul élhetek. Ilyenkor úgy elábrándozik az ember... Mondjuk, ha százlábú lehetnék...) – Lepra, tébécé, bubópestis – próbálkozik tovább, és gyorsan rajzol egy lánchidat. Ebből – szerinte – nyomban kiviláglik, hogy volt ifjúságom – hajh! –, melynek során iskolába jártam. Majd munkás évek következtek, és végül, ha van egy csepp eszem és rá hallgatok: jól megérdemelt, gondtalan pihenés, fényűző kényelemben. – ĺme! – emel ki diadalmasan egy színes prospektust. (Jé! Hát ez tényleg kiköpött én vagyok. Hogy a szakállam szénfekete, hajam meg ezüsttel tarkázott lobogó sörény, az részletkérdés. Tudhatom is én, hogy fogok kinézni annyi év után... Nocsak, itt van mellettem hűséges, ragyogó kék szemű hitvesem is... elég jó karban. Talán nemsokára meg kéne nősülnöm.) – Azt a pár évet, ami magának még hátravan – kap elő diadalmasan egy újabb szórólapot –, így is eltöltheti! (Pazar. Pipacspiros búvárruhában vagyok épp rajta azúr tenger partján, amelyet hófehér habok taréjoznak – vagy karéjoznak, ez nem látszik teljesen tisztán –, kezemben feketén csillogó cápaszigony – amire már oly régen vágyom –, s a lábam! Akár Schwartzeneggeré suhanckorában.) – Nem mindegy, mikor lesz magatehetetlen – oktat, és rajzol egy hernyót, majd rá néhány különböző színű csomagocskát. – Látja, itt már béna – mutatja. – Ami történt, megtörtént, de legalább az utódai anyagi biztonsága...

Jut eszembe, nemzenem kell néhány ivadékot is. Talán a jövő héten lesz egy kis időm. Én szerencsétlen, hogyan is élhettem ily sötét tudatlanságban ez idáig. Én nem tudtam, hogy ez a világ két részre oszlik. Az egyikben fickós, ezüstös szakállú, piros búvárruhás dédnagypapók álldogálnak pazar tengerparton kék szörfdeszkával a hónuk alatt. Van boldog családjuk is természetesen, csupa jó izmú menyecske még öregkorában is, akik nem félnek semmitől, mert VAN biztosításuk. És egy másik világ, ahol biztosítás nélküli élőhalottak vonszolják végtagok és érzékszervek – esetleg bőr – nélküli testüket, és még annyit sem tudnak ezek a szerencsétlenek, hogy mikor a legjobb elhalálozni. Vagyis ismét csak bebizonyosodott, hogy az emberiség fele teljesen hüle. Karnyújtásnyira a megvalósult Kánaán, ahol milliós összegek várnak ránk. És képzeljék, vannak, akik egy ilyen alkalmat képesek kihagyni...

Én ugyan nem. Átnyálazom az összes prospektust, amit a halálmadár – pardon: biztosítási ügynök – itt hagyott. Egy dolog azonban már most is világosan látszik. A legeslegjobb, a legeslegjövedelmezőbb megoldás, ha a biztosítás megkötése után nyomban földobom a talpam. De addig még gyorsan népes családot is kell alapítanom.