Az „ős-Borisz” Pozsonyban

A táncosok minduntalan Marína (Jolana Fogašová) közvetlen közelében forgolódnakFotó: SNDA rendezés (Marián Chu?dovský) és a színpadkép (Jozef Ciller) nem viseli magán markánsabb személyiség kézjegyét. Nincsenek eredeti ötletek, megoldások. Valahogy mindent beleng a „déja vu” hangulata. Nem túl eredeti ötlet egy hatalmas harangot tenni meg a színpad dominánsává, amely ott van az összes jelenetben: ez borul a halott cár fölé is, majd hirtelen eltörik, leválik egy darabja, és kezdetét veszi a kromi forradalmi jelenet. Ez csak egy a számos túl direkt, szájbarágós utalás közül: azt a törést kívánja jelezni, amelyet Borisz Godunov halála és a távozását követő általános zűrzavar jelentett az ország életében. Végigkísérik az összes jelenetet a hatalmas vérfoltokkal tarkított fehér drapériák is: hol kendők a lázadó parasztok asszonyainak kezében, hol terítők a kocsmajelenet asztalain, de ott látjuk őket, némi aranyszínű anyaggal kombinálva, a cári palotában is, hogy aztán halotti lepellé változva borítsák be a zárójelenet szereplőinek mozdulatlanná merevedett testét. A gyengébbek kedvéért keresztek meredeznek elő alóluk, jelezve: egész Oroszország egy nagy temetővé változott. A déjaa vu kelléktárához tartozik a meggyilkolt cárevics hófehér alakja is, amely a záróképben bukkan fel.

Operaelőadásaink visszatérő vendége lett a multifunkcionális díszletelem: itt egy dobogó?szerű?ség látja el ezt a feladatot. De akár asztalt, akár lócát vagy kerevetet jelez, a szereplők végiggyalogolnak rajta, amiben nincs sok logika.

Zavaró, hogy Fjodor cárevics Borisz monológja alatt a színen marad, ha a háttérbe húzódva is, ami megosztja a figyelmet, holott az opera egyik kulcsjelenetéről van szó. Ugyancsak zavaró a lengyel kép zsúfoltsága: a táncosok minduntalan Marína közvetlen közelében forgolódnak, félő, hogy elsodorják a helyéről. Ettől eltekintve Chudovský jól oldotta meg a tömegjeleneteket, pedig sok felvonulás zajlik ebben a műben, hisz Borisz mellett a kórus a másik főszereplő. Teljesítménye Pavol Procházka karigazgató munkáját dicséri: a kar tömören, magvasan szólt, különösen a kromi jelenetben volt imponáló. A zenekar is igyekezett kitenni magáért. Stefan Lano, a művet betanító amerikai vendégkarmester, a Buenos Aires-i Teatro Colon zenei igazgatója izzó drámaisággal szólaltatta meg Muszorgszkij elementáris hatású, lenyűgöző muzsikáját.

Az énekesek – egy-két kivételtől eltekintve – a pénteki premieren nagyon ingadozó színvonalú teljesítményt nyújtottak. A távozó legenda, a mostani Borisszal aktív énekesi pályáját befejezni kívánó Sergej Kopčák nem a legjobb diszpozícióban énekelt. A közönség ennek ellenére – vagy épp ezért, szolidaritásból, buzdításként, hálából a régi emlékezetes előadásokért – hatalmas ovációban részesítette a felvonások után és az opera végén. Grigorijt Ivan Choupenitch énekelte. Alakításának nincsenek különösebb hibái, de különösebb erényei sem. Tisztességes, korrekt produkció – a személyiség és a hang varázsa nélkül. Ugyanez mondható el az előadás szinte minden szólistájáról: A Sujszkijt éneklő Jozef Kundlákrók, a Piment alakító Jozef Benciről, a máskor kitűnő Jolana Fogašováról (Marína), Emilie Ře?zá?čováról (Xénia), Denisa Šlep?kovskáról (Dajka) és František Ďuriačról, aki túl fiatal és túl kevéssé kormos hangú Varlaam szerepére. Figyelemre méltó alakítást nyújtott mind vokálisan, mind színészileg Ondrej Šaling a Bolond és Monika Fabianová Fjodor cárevics szerepében. Jó volt Sergej Tolstov Rangonija, Jitka Sapara-Fischerová (Kocsmárosné) szép hangját mindig öröm hallani.

S hogy azok, akik látni szeretnék az előadást ne járjanak úgy, mint e sorok írója, aki lekéste a koronázási jelenetet, inkább ideírom: az előadás a szünetekkel együtt több mint négyórás, ezért nem hétkor, hanem hat órakor kezdődik.