Az öreg halász és a szerelem

Az öreg halász szerepében Jeong Sung-hwan nyújt remek alakítástKim Ki-duk, a dél-koreai filmgyártás fenegyereke harminchat évesen forgatta első filmjét, de mi csak A sziget európai bemutatója után hallottunk róla, az pedig 2000-ben készült. Sorrendben ez volt a negyedik alkotása. Ezt követte a Valóságos fikció, a Címzett ismeretlen, majd a Rosszfiú, a kelet-európai forgalmazók azonban még mindig figyelmen kívül hagyták. Karlovy Vary 2002-es fesztiválján aztán megtörtént a csoda. A sziget „beúszott” a cseh mozikba, és a magyar nézők is láthatták.

De miért e kései „felfedezés”, és miért az „elhalasztott” pályakezdés?

Kim Ki-duk dél-koreai viszonylatban is messziről indult Cannes, Velence és Berlin irányába. Vidéken született, szegény földművelők gyerekeként. Az iskolát nem igazán kedvelte, nem is szerzett semmiféle képesítést, már egészen fiatalon gyári munkásként dolgozott, majd matrózként tartotta el magát, hirtelen elhatározásból pedig beállt a hadseregbe, ahol öt évet szolgált. Megélt és látott sok mindent. Kevés jót, sok rosszat. Igazságtalanságot, kegyetlenséget, emberhez máltatlan dolgokat. Újabb, forró fejjel hozott döntés: papnak áll. Protestáns papnak. De mert megtudta, hogy elég pénze van ahhoz, hogy Európába utazzon, Franciaországot választva nyakába vette a világot. Két évig élt Párizsban, ahol saját festményei eladásából tartotta el magát. 1990 és 1992 között azonban még ő maga sem hitte, hogy egyszer (jeles) filmrendező lesz. Dél-Koreába való visszatérése után előbb írni kezdett, pedig nemcsak a fogalmazás, hanem a helyesírás is komoly gondokat jelentett számára. 1993 és 1995 között született „forgatókönyvei” ugyan hemzsegtek a hibáktól, mégsem tette le a tollat. Folyamatosan írt, de moziba még mindig nem nagyon járt. Állítása szerint Párizsban is csak három filmet látott, az a három film azonban a későbbiek során kulcsfontosságú lett számára. Voltaképpen ez volt a „főiskolája”. Leos Carax alkotása, a Pont-Neuf szerelmesei, Jean-Jacques Annaud remeke, A szerető és Jonathan Demme nagy sikerű munkája, A bárányok hallgatnak. Később meg is fogalmazta: e három film szinte tételesen jeleníti meg munkáinak alapelemeit: a társadalom peremén élők szerelmének vadromantikáját, a szerelem és az érzéki vágy konvenciókat nem tűrő hatalmát, valamint a végzetes, rafinált erőszakot. Ehhez adja mélységes melankóliáját, döbbenetes erejű szépérzékét, szinte költői képi világát, bizarr ötleteit és nem utolsósorban sokszor hátborzongató (ám sosem öncélú!) kegyetlenségét.

„A filmkészítés az egyetlen lehetőség számomra, hogy megértsem a körülöttem lévő világot, amelyet másként sosem érthetnék meg” – nyilatkozta túl a negyvenen, amikor Európa legrangosabb fesztiváljain már minden jelentősebb elismerést bezsebelt. Bár iskolázatlanul, szakmai felkészültség nélkül robbant be a filmvilágba, szociális érzékenysége, a társadalmi gondok iránti fogékonysága, rendezői megszállottsága és szűnni nem akaró kísérletező kedve a legnehezebb akadályokon is átsegítette. Aki látta a Tavasz, nyár, ősz, tél... és megint tavasz című, megejtően szép buddhista tanmeséjét, amelyből kiszorult a könyörtelen erőszak, az mindent megtudhatott Kim Ki-duk lelkivilágáról, természetszeretetéről, s mindarról, ami az emberi életről szinte archaikus egységgel elmondható. Filozófia és szentimentalizmus különös elegye a film, amelyben egy tavon úszó kolostor idős mestere és ifjú tanítványa éli mindennapi életét. Szakrális tárgyak között, a természet körforgásában, távol az anyagias világtól neveli leendő utódját a bölcs szerzetes, lelkiismeret-furdalást ébresztve benne minden (gyermeki) bűne miatt, s szeretve őt akkor is, amikor önmagán a birtoklásból eredő féltékenység és a féltékenység szülte harag jeleit érzékeli. A világtól elzárt, csupán csónakkal megközelíthető kolostorban ugyanis egy beteg lány jelenik meg, akinek lelki fájdalmán már csak az idős szerzetes enyhíthet. A tanítvány azonban már érett férfiú, kész a szerelemre, a test pedig nem tud tovább várni. Kiköveteli a magáét. Az új tavaszig azonban nemcsak a szerelem és a féltékenység tombolását látjuk. Lezajlik egy gyilkosság, megtörténik a vezeklés, és új tanonc kerül az elhagyott kolostorba. Négy díj a locarnói, egy a San Sebastian-i fesztiválon. A Tavasz, nyár, ősz, tél... és megint tavasz a lélek legmélyebb zugaiba, az eddig ábrázolhatatlannak hitt belső tartományokba csalogatja a nézőt, s boldog lehet, aki Kim Ki-duk társa e hittel és valós érzelmekkel teli, tartalmas úton.

A Tavasz, nyár... 2003-ban, egy évvel a Parti őrség után és egy évvel Az irgalmas lány előtt készült. Ebből is látható: termékeny rendezővel állunk szemben. Vannak évek, amikor két-három filmet is forgat. A Kim Ki-duk-hívők most újabb két opust kapnak. Előbb a 3-vasat, majd A nyilat. A 3-vas tízperces tapsot és Ezüst Oroszlánt kapott a tavalyi velencei mustrán, s azóta is utazik a világban. Főhőse egy motoros-bőrdzsekis fiú, aki pizzareklámokat tűz egy nagyváros fényűző lakásainak ajtajára. Ha a cédula még másnap is ott van, abból biztosra veszi: üres a lakás. És beköltözik. Nem lop és nem rombol. Ellenkezőleg! Meglocsolja a virágokat, megeteti a magukra maradt állatokat, kimos, kitereget, megjavítja az elromlott berendezési tárgyakat. Szeretni való a fiú. Kedves. Játékos. Mire megjönnek a ház lakói, igyekszik eltűnni. Mintha ott sem járt volna. Az egyik fényűző lakásban azonban talál valakit. Egy megalázott és megkínzott fiatal feleséget. Furcsa kapcsolat születésének szemtanúi vagyunk. A nő csatlakozik a fiúhoz, és követi kalandos útján. Egészen addig, amíg közbe nem lép a milliomos férj. A bosszú nem marad el, a fiú börtönbe kerül. Kim Ki-duk története azonban nem ezzel ér véget. A briliáns húzás csak ezután következik.

Tizenkettedik filmje, A nyíl az idei Karlovy Vary-i fesztivál fájdalmasan szép ajándéka volt. Két ember kapcsolatának fénnyel írt nagykönyve. Egy hatvanéves férfi kései szerelme valahol a koreai tengeren. Kopott, de még mindig bevételi forrásnak bizonyuló halászhajón él a férfi, ide hordja motorcsónakkal azokat, akik egész nap horgászbotot szorongatva várják a nagy halat. A tőlük kapott fizettségből éldegél csendes boldogságban egy gyönyörű tizenhat éves lánnyal, akit Isten tudja, hol talált, és kiskora óta odaadóan neveli – s tiszta szerelemmel őrzi. Amikor egy nap észreveszi, hogy a városi horgászok között ott a vetélytársa, egy húsz év körüli, amúgy rokonszenves fiú, azonnal megérzi, hogy „veszélyben a vitorla”. A lány semmit sem tud a szüleiről, arra sem emlékszik, hol veszítette el őket, az öreg halász iránt odaadó szeretettel viselkedik, élete megmentőjét látja benne. Egészen addig, amíg mást nem jelez a szíve. Amikor ugyanis a fiú először öleli magához a hajón, az öreg kezébe veszi a nyilat, és kilövi az első, halálosan komoly figyelmeztető jelet. Eddig türelmes volt, éveken át hatalmas belső nyugalommal várta a lány tizenhetedik születésnapját, amikor végre feleségül veszi őt. Nyugalmas életüket azonban feldúlja a fiú egyre erősebb ragaszkodása a lányhoz. Megismeri a múltját, felkutatja a szüleit, s egy nap bevallja: komoly szándékai vannak vele. Érzelmi satuban a lány: a szíve a fiúhoz húzza, a lelke az öreg mellett marasztalja. Az idős férfi pedig a fájdalom poklát járja. Nem beszél, nem tombol, befele nyüszít. Hátralevő élete minden reménye foszlik szét előtte, amikor a lány visszalő a nyillal. Nem engedi, hogy gátolja őt érzelmeiben. Amikor a fiú mindent megért, s az öreg iránt érzett tisztelete legyőzi korábbi ellenszenvét, az idős halász már tudja, itt csak ő lehet a vesztes. De az esküvői ceremóniát még lebonyolítja a nyílt tengeren.

Kevés a szó, sok az érzelem a filmben. A nyíl a belső dialógusok, vagy inkább a belső monológok filmje. Itt az arcok, a rezzenések, a tekintetek beszélnek tisztán, érthetően, érzékletesen és érzékien. A nyíl sem pusztán fegyverként van jelen a filmben. Hol az erő, hol a férfiasság, hol a testi vágy jele. Máskor hangszerként funkcionál. Kang Eunil zenéje és Jang Seung-beck operatőri munkája elengedhetetlen része Kim Ki-duk zsenijének. Lélektisztító film A nyíl. Nincs ember, akit ne találna el.