Az ördögbe, vége a mesének – Duna Menti Tavasz, utolsó versenynap!

A mai eredményhirdetésnek így mindenki ép lélekkel nézhet elébe. A füleki Zsibongó Kisszínpad ismét spontán, örömteli játékkal nyűgözte le a közönséget, rengeteg ötlettel, találó kellékkel, eleven humorral mutatta be Arany János A bajusz című elbeszélő költeményének szabad feldolgozását. A tornaljai alapiskola Kincskeresők Színjátszó Csoportja A rest legény meg az ördög meséjét hozta el a fesztiválra, az előadás főleg a negyedikes gyerekszereplők ügyes csoportjátékával tűnt ki. Kicsit később a pokol fejedelme a hetényi alapiskola Gólyaláb Színjátszó Csoportjának produkciójában osont vissza a színpadra: a Hetényi ördöghistória című mesejátékban már nagyobb gyerekszereplők mutatták meg, milyen ütős összjátékot eredményezhetnek az összecsiszolt, jó egyéni teljesítmények.  Az Ipolysági Pongrácz Lajos Alapiskola Csillag-szóró Gyermekszínjátszó Csoportja – amelyet tavaly „gyémántosra” értékelt a zsűri – idén is remek csapatmunkával, ügyesen megvillantott egyéni arcokkal és saját szöveggel bizonyított (a Ki vagyok én? témára született szövegkönyvet a játszók ötletei nyomán állította össze, formálta egésszé N. Tóth Anikó). A buzitai alapiskola Táncos Cipellők színjátszó csoportja ahhoz az ötlethez igyekezett formát találni, hogyan lehet egy mesét minimális szóbeli narrációval, szinte kizárólag a tánc, a zene, az ének nyelvén elbeszélni. A jánosi alapiskola Csicsóka Színjátszó Csoportjának Jancsi és Juliskája klasszikus mesevilágot teremtett a színpadon, kedves és érzékeny egyéni játékot mutatva. A csicseri alapiskola Csicseri Csacsogók Színjátszó Csoportja A süket királyban egyebek mellett azt bizonyította, milyen ügyesen ötvözik a mese, a szöveg humorát a mai gyerekhumorral. A szepsi Iglice Színjátszó Csoport egyszemélyes előadással szerepelt Dunaszerdahelyen: bár Viszlai Anna Rozália egyéni teljesítménye tiszteletet érdemel, azon érdemes elmerengeni a Lelkünk háza kapcsán, jó-e a személyiségfejlődésben meghatározó éveket, élményeket átugor(tat)va nemzeti megmaradásunk nagy kérdéseit boncolgató, felnőtt értékrendet megszólaltató, felnőtt színjátszók eszközeit másoló monodrámát játszatni alapiskolás gyerek(ek)kel.  [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"277508","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"320","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] „Minden korosztályra érvényes: az a jó, ha az életkoruknak megfelelően próbálunk közelíteni a gyerekekhez. Azok a jó előadások, amelyekben a tanár nem azt próbálja rávetíteni a gyerekekre, hogy ő maga mit gondol a világról. De előfordul az is, hogy a gyerekek legyőzik a tanárt, ilyenkor az a gond, hogy parttalan lesz az előadás. Tehát a jó választás többféle érzékenységet igényel; a pedagógusnak oda kell figyelnie a csapatára, de ahol szükséges, szigorúnak is kell lennie. Banálisan hangzik, de ez az alap. A Duna Menti Tavaszon nagyon sok jó példát láttunk, és olyat is, ahol a rendező teljesen félreértelmezte, mi lenne a dolga – mondta el a »korosztályos vállalásokat« feszegető kérdésünkre Regős János, a Magyar Szín-Játékos Szövetség elnöke, a zsűri tagja. – A kicsiknek még nincs olyan önreflexiójuk, hogy önmagukról csináljanak előadást. Az ő korosztályuknak nagyon jók a népi játékok, a népmesék, amelyekbe bele tudják magukat képzelni, és nagyon ügyesen ki lehet játszani, hogy a közösség és az egyén miként kapcsolódik egymáshoz. Probléma ott szokott lenni, hogy nagyon el akarják mesélni a történetet: kiültetnek egy mesélőt, a többiek pedig megpróbálják eljátszani, amit mond. Nem könnyű pontosan eltalálni, mennyi narrációra van okvetlenül szükség. Ha a nagyobb gyerekek mesét dolgoznak fel, ott már az irónia, a mesével való játék is belép az előadásba, és a gyerekek kapcsolódása a meséhez szintén színházi elemmé tud válni. De ahogy megyünk felfelé, a színjátszók egyre inkább a saját életükből szeretnének megmutatni valamit. És ez bizony sikamlós terep: hogyan lehet a saját személyiségükből kiinduló, de nem didaktikus előadást csinálni; valamiféle rálátást színpadilag is megteremteni, hogy a produkció ne csak a személyes panaszok felsorolása legyen. Ezen a ponton is maximálisan fontos a csoportvezető érzékenysége, aki már életkoránál fogva is képes máshogy, kívülről nézni a felmerülő ötletekre.”  A Duna Menti Tavasz utolsó versenyblokkjában hagyományőrző csoportokkal is találkoztunk, akik jellemzően a népi játékok, a néptánc, a népdalok és a népzene felől közelítve hoztak történeteket. A tornaljai alapiskola Galiba Gyermekcsoportja Fütyül a masina című előadása a regruták besorozásához kapcsolódó szokásokat szerkesztette egy játékba – nem mellesleg impozáns színpadképpel. A Marcelházai Alapiskola Napsugár Hagyományőrző Csoportja Gyertek gyerekek iskolába! címmel hívta játékos időutazásra a nagyérdeműt, az Ipolysági Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola Búzácska Hagyományőrző Csoportja pedig A kóró és a kismadár című népmesét mutatta meg népi gyerekjátékokon keresztül.