Az ordítás

Akkoriban sajátságos ünnepek szőtték be az iskolaévet. A munka ünnepe, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója – speciel novemberben, a mi hadseregünk napja, a Szovjet Hadsereg napja, Sztálin születésnapja stb. Nagyon nagy ünnepek voltak ezek, a pedagógusok és az iskolás gyerekek önként, dalolva és egymással vetélkedve köszöntő műsorokat készítettek tiszteletükre. Közönséggel sem volt gond. A szülőket alig kellett presszionálni, hogy gyermekeiket e haladó szellemű műsorokban a színpadon is megtekintsék.

Már a próbák folyamán is szinte tapintható volt a határtalan (és kötelező) lelkesedés. Pedig ezek a műsorok igencsak hasonlítottak egymásra: magyar népi tánc – „ritka búza” dallamára kettőt balra, kettőt jobbra, lányoknak párta, fiúknak gumicsizma, ezt csapkodni kellett; énekkar – mindig ugyanaz a repertoár, három magyar, két szlovák és egy szovjet dal; szovjet tánc – „kalinka” dallamára kett#t balra, kettőt jobbra, piros ing, a lányoknak piros szalag, a gumicsizmát még többet kellett csapkodni... A műsorszámok többségét tehát nem kellett betanulni, csak felfrissíteni. A versekkel más volt a helyzet, mert mást kellett mondani május elsején, november hetedikén, a hadseregek vagy a nagy személyiségek köszöntésekor.

Ez a „hyperaktív” kisfiú rendszeresen rángatta a lányok copfját, ezért az ő esetében a tánc szóba sem jöhetett. Az énekórákon kiküldték az osztályból, hogy dörmögésével ne zavarja a többieket, ezért az énekkarban sem számíthattak vele. Pedig a hangja erős volt, a folyosón csatázó fiúk közül mindig kirítt.

Még az isten (!) is – ütött a szájára kicsit megkésve a tanítónő – szavalónak teremtette.

– Magára bízom, tanító elvtársnő! – siklott el az igazgató a zavarodott tanítónő reakciós megjegyzése (isten? – nono!) felett. A tanítónő remek verseket talált az egyetlen, de nagyon közkedvelt, színvonalas, szocialista gyermeklapban, a Kis Építőben. Csak egészen keveset kellett igazítania a szövegeken.

„Tüzérekhez került Horváth Pista

Ficánkol már alatta a ménje,

Megtanulja ágyúk kezelését,

A jó tüzér így védi a békét.”...

És így tovább. Valamennyi fegyvernemnek jutott négy sor. Hat kisfiú tanulta meg a maga négy sorát és ordította bele a kultúrház zsibongásába. Üvöltött mind. És nem pusztán azért, mert a hadseregről volt szó. A tanító elvtársnő egyetlen instrukciót ismételgetett a próbákon, azt, hogy „hangosabban!” Lehalkulni nem volt szabad, hiszen ezek haladó szellemű, sőt, forradalmi versek voltak. A katonákat köszönteni voltak hivatottak, legyőzve akár az ágyúdörejt is. Ezért aztán az ordítás volt a nyerő.

Túl vagyunk március idusán. Kicsit berekedtünk, de túl vagyunk rajta. Túl a nagy ünnepléseken. Határon túl és határon innen. De még az emigrációban is. Ünnep mindenütt. Volt ám minden. Vers is.

A verseknek sem könnyű. Meg nekünk se!

Még akkor sem, ha ma már a Kárpát-medencében megszűnt a mindenkori ünneplésnek az a standard elvárása, mely elvárás szerint ordítanunk kellett, hogy nekünk itt milyen jó – a legjobb! –, és egyáltalán, mennyivel jobb, mint másoknak, akiket nem is ismertünk. Jó-jó, a beidegződések még itt-ott megmaradtak, de ezen a rituálén már túl vagyunk (kellene hogy legyünk).

A verseknek mégis nagyon nehéz a sorsuk.

Költői nagyhatalom lévén, tékozolva bánunk a verseinkkel. Sőt: szemérmetlenül háttérbe szorítjuk a verseket. A versmondó, aki inkább szavalóként ágál, mindenáron felmagasodik a versek fölé. Pedig a vers gyakran eredendőn jobb, több nála. De akkor is! A szavaló nem hagyja magát.

A vers általában gondolatok, élmények, érzelmek, sejtelmek, tűnődések, vágyak, álmok stb. letisztult virága. A vers több, mint a szó, a mondat, a szöveg, több, mint maga a pillanatnyi ember, akár maga a költő. A vers a definiálatlan csoda. Kár is birokra kelni véle.

Különösen talmi fegyver a vers kozmikus játékával szemben a színészet ripacs fegyvertára, a homlokráncoló dörgedelmek, a sápkóros nyavalygások, az örömködő nyihogások, a krokodilkönnyek, a harcias szablyarángatás... Egyáltalán, a költői pillanatfelvétel szavakba merevített csodájának mindenáron való „fölülmúlása”, mely pusztán a közönség jó modora és félrekondicionáltságából eredő visszafogott félszegsége miatt nem fullad nevetésbe. Ez a meddő, inkább „alulmúlásnak” bélyegezhető kísérlet, ezek az ismétlődő kísérletek – kísértenek. Kísértet járta, járja be ünnepeinket, a ripacskodás kísértete... Bizony.

Egy ünnepet, ha rászánnánk magunkat, saját kezűleg, hazai „anyagból” is el tudnánk rontani, a ripacs az papsajt, mindenütt megterem. De nem! Mi a határon túlról hozunk segítséget, vendégművészek szájából mennydörög a földanyjának földanyja! A közönség pedig ámulva csóválja a fejét, udvariasan tapsikol, és a szervező, remélhetőleg, legalább restelkedik.

Mennyivel többet nyújt (nyújthatna) az eszköztelen versmondás, a tiszta, őszinte találkozás a verssel – kettesben vagy akár a nyilvánosság előtt.

Ez a zsigerekig ható játék a fontos, amikor bensőnkben megnyílnak és lépésről-lépésre – szóról-mondatra – gazdagodnak a versek sorai.

Végre abba kellene már hagyni az ordibálást a versekkel. Azok ezt úgysem értik. Abba kellene hagyni egyrészt a jó modor okán, mert a versek eleve más stílust érdemelnének, másrészt – szintén illemtani okokból –, mert e művelt társaságban mindenképpen ordenáré, szinte beilleszthetetlen megnyilatkozásnak számít a szavaiban vagy tetteiben hangoskodó, handabandázó szavaló.

Mert az ordenáré versmondás a gyenge verseken sem javít, a jó verseknek pedig árt! És hiába a naiv jó szándék, a bárgyú igyekezet, ha „Új ifjaink bódítva állnak, Mária-zsoltárt kornyikálnak, S lesik az úri abrakot” (Ady: Köszvény-ország márciusa)